Levéltári Közlemények, 26. (1955)

Levéltári Közlemények, 26. (1955) - Bakács István: A családi levéltárak rendezése / 5–26. o.

J A családi levéltárak rendezése 7 Jellemző tény, hogy a nagybirtokos családok — az Esterházyak, a Batthyányak, a Festeticsek, a Nádasdyak stb. — levéltáraikat nem helyezték el közgyűjteményben, hanem továbbra is kastélyaikban őrizték. Sok esetben e levéltárakat valóban szakszerűen kezelték, gondozták, a gyakorlatban azonban többnyire el voltak zárva a szélesebb nyilvánosság elől s a bennük való munka a történetírók számára igen nagy nehézségbe ütközött. Míg tehát a kisbirtokos családok anyagi körülményeik egyre növekvő rosszabbodása következtében — sokszor férőhely hiány miatt — a XIX. század végén és a XX. század első felében elég nagy számmal helyezik el levéltáraikat a Magyar Nemzeti Múzeumban, illetőleg az Országos Levéltárban, a nagybirtokos családok levéltárainak még állagösszetételei is ismeretlenek maradtak. A Festetics, Esterházy, Batthyány családok levéltárairól egyáltalán nem készült ismertetés, holott épp ezek tartalmazzák a leggazdagabb anyagot a köztörténet, a tőkefelhalmozás és a kizsákmányolás történetének feltárásához. Ezekben a levéltárakban az iratanyag sokfélesége, az iratkezelés változatossága hatalmas tapasztalati anyagot tartalmaz a családi levéltárak rendezési alapelveinek megállapításához. Ezt azért tartjuk szükségesnek kiemelni, mert számunkra csak akkor vált lehetségessé a rendezési elvek módszeres kifejtése, amikor ezek a levéltárak hozzáférhetővé váltak: gyakorlatilag tehát a felszabadulás után, amikor <e levéltárak az Országos Levéltár megőrzésébe kerültek.

6 Kétségtelen tehát, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum, illetőleg az Országos Levéltár nagy szolgálatot tett, amikor a családi levéltárak egész sorát átvette őrizetébe. Azok az elvek azonban, amelyek alapján ezt az iratanyagot kezelte, a történetírás szempontjainak háttérbeszorítását jelentették, egyszersmind pedig a levéltárrendezések alapelvének: a proveniencia elvének mellőzését eredményezték. Ugyanis maguk a családok — s erre még a továbbiakban visszatérünk — már a XVIII. században felismerték annak szükségességét, hogy iratanyagukban tájékozódni tudjanak s ezért levéltáraikat a XVIII. század végén s a XIX. század elején rendeztették, mégpedig nemcsak a nagybirtokos családok, hanem igen nagy számmal a kisbirtokosok is. E rendezések során az iratokat tárgyi egységekbe csoportosították, s csupán a tárgyi csoporton belül évrendezték, egyszersmind lajstromozták is. E rendezéseknek nagy hiányossága azonban, hogy csak a jogbiztosító okleveleket rendezték és azokat az iratokat, amelyek a birtok jövedelmezőségével függtek össze, valójában tehát a kizsákmányolás lehetőségeire nyújtottak támpontokat. Nem egy esetben még a számadásanyag is, de a levelek, jobbágypanaszok, tisztviselők egymásközti iratváltása — amelyek a kizsákmányolás menetére, a társadalmi mozgalmakra vonatkozólag adnak elsőrangú forrásanyagot — minden esetben az ún. miscellanea vagy lymbus sorozatokba kerültek. E nagy levéltárrendezések után keletkezett iratokat a családok már nem gondozták, egy-két esetet kivéve nem is lajstromozták. Ám az az iratanyag is, amely a családi rendezésen keresztülment, akkorra, amidőn az a Magyar Nemzeti Múzeum illetőleg az Országos Levéltár őrizetébe került, rendjében többnyire felbomlott s így történt, hogy annak vizsgálata nélkül, vajon a levéltár a család által rendeztetett-e, avagy nem, az egész iratanyagot évrendezték.

7 Ezzel az eljárással a történetírás pozitivista irányának kívántak szolgálatot tenni, annak a felfogásnak, amely szerint a történelem az eseG Bankowski, i. m. ' A cári Oroszországban is évrendezték a családi levéltárakat. Sztrozsenszki az Archivnoje Gyelo 1931. évfolyamában megjelent cikkében e rendezési szisztéma megváltoztatásának szükségességét hangsúlyozta. (Bankowski: i. m.)