Levéltári Közlemények, 26. (1955)

Levéltári Közlemények, 26. (1955) - Föglein Antal: Iratpusztítás és levéltárcsonkítás az önkényuralom alatt / 48–60. o.

IRATPUSZTÍTÁS ÉS LEVÉLTÁRCSONKlTAS AZ ÖNKÉNYURALOM ALATT írott, egyáltalán történelmi emlékek pusztulásánál elsősorban a körülményeket és okokat kell figyelembe venni, amelyek a sajnálatos kárt kísérik vagy azt előidézik. Háborúk idején, fegyverzaj közepette a régebbi történelmi iratok, feljegyzések, okiratok, szellemi kincsek, akár magánosok kezén, akár külön, közösen, gyűjteményként őriztetnek, mindig veszélyben voltak, vannak és lesznek. Nem csodálható, ha a háború, ahogy nem kíméli az emberi életet, nem kíméli az anyagi javakat s nem kíméli a szellemi értékeket, így a levéltárakat sem. Ha azonban harci tevékenység nélkül, egyszerűen csak rombolási, pusztítási vágyból, elfogult vakságból, dühből, gyűlöletből, fanatizmusból vagy hideg számításból, bosszúból indul ki, mindig a kultúra teljes hiányáról tesz tanúságot és szégyenére válik annak, aki javasolta, kieszközölte, elrendelte, megindította és elkövette, legyen az akár személy, hivatalos fórum, politikai hatalom, nemzet vagy annak osztálya, része. A magyar történelmi emlékek ilyen céltudatos és elfogult, gyűlölködő indulatból történt eltüntetéséről, csonkításáról és pusztításáról akarunk most megemlékezni. amely száz év előtt, a magyar szabadságharc lezajlása után az akkori Magyarországon végigtombolt. A szabadságharc a világosi fegyverletétellel, ért véget. De az irtóhadjárat a forradalom s a szabadságharc emlékét hordozó írott betűk ellen már hónapokkal előbb megkezdődött. Bevezetője Windischgrätznek Pesten, 1849. febr. 11-én kiadott dölyfös, diktátori hirdetménye volt: »-Különféle irányban seregeket küldök, melyeknek parancsnokai pallosjoggal ellátvák: akiknél Kossuth-féle felszólítás vagy pártjától eredett akárminő iromány, levél, hírlap, sat. találtatni fog, rögtönítéleti eljárás alá esend... minden postaigazgató vagy tiszt, aki olyas Debrecenből keletkezett irományt, levelet, felszólítást elfogad, vagy tán még odább is szállít, kötéllel fog büntettetni.-«

1 Az akasztófa, amelyet Windischgrätz kilátásba helyezett, semmi esetre sem csábított postamestert, postatisztet, küldöncöt vagy akár magánembert, hogy a Debrecenből útbaindított, onnan érkezett rendeleteket, utasításokat, felhívásokat, hirdetményeket vagy bármely más hivatalos iratot átvegyen és továbbítson és így az ellenséges császári hadak által már megszállott országrészekbe csak elvétve, a legnagyobb titokban és csak lopva juthatott el a magyar kormánynak valamely kiadmánya. Dugdosták, rejtegették, akár a Kossuth-bankókat. Így óvták és őrizték meg e nagy idő egy-egy írott emlékét, ha csak Haynau, majd Bach buzgó szaglászai és kopói a rend1 Pap Dénes: A parlament Debrecenben. Lipcse, 1870. I. Előszó — Gracza György: Az 1848—49-iki magyar szabadságharc története. (I—

V.) III.:314. 1.