Levéltári Közlemények, 26. (1955)

Levéltári Közlemények, 26. (1955) - IRODALOM - Bekény István: Archivum, Vol. 2–3. (1952–1953) / 346–348. o.

Irodalom 347 de rem szívesen adják át javításra más levéltáraknak irataikat. A vándorrestauráló műhelyek segítségével ezek a nehézségek kiküszöbölhetők és a laminátorok kapacitását is jobban ki lehetne használni. li. MAH1EU a levéltári anyag felhasználásának kérdésével foglalkozik. Megállapítja, hogy egészen más eszközökkel és módszerekkel kell felkészüljenek a levéltárak a történetkutatók igényeinek kielégítésére és a széleskörű történeti ismereteket nyújtó népművelő munka ellátására. A történészkutató munkájának megsegítése érdekében az Archives Nationales-ban 1812 óta összegyűlt kb. 60 000 kutatási »•bulletin«, amely a kutatás tárgyán kívül a kutató által használt iratok levéltári jelzeteit is tartalmazza. Ezek segítségével a levéltár meglehetősen biztos eligazítást tud nyújtani a kutatóknak egy-egy témára vonatkozó iratanyagról. Áttekintve a továbbiakban az angol, amerikai, spanyol, olasz és a vatikáni levéltári referenee-szolgálat módszereit, rátér a francia levéltárak népművelő munkájának fejlesztése során a háború óta elért eredményekre. Az újonnan átépített Történeti Múzeumban szervezett kiállításokra az iskolai tanulók közül kijelölt »levelezők« útján, mozgósítják uz ifjúságot. A Közoktatásügyi Minisztérium segítségével kiadták az 5 kötetre tervezett történeti segédkönyv első kötetét, amely a francia történelem legjelentősebb dokumentumai egy részének fényképmásolatait tartalmazza. G. PlCCARD azokról a módszerekről tájékoztat, amelyek segítségével a vízjegyekből meg lehet állapítani a papír gyártásának s ebből az irat keletkezésének időpontját. Körülbelül 50 000 XV—

XVI. századi iromány áttanulmányozása során megállapította, hogy az azonos vízjegyű papírokat gyártásuk után átlag 3—4 évvel használták fel. A vízjegyekből megállapítva a papír gyártásának időpontját, sok keltezetlen irat keletkezésének idejét sikerült kiderítenie. Piccard szerint a víz jegyek típusainak összehasonlító vizsgálata és nyilvántartása segítségével sok esetben pontosabb dátumot lehet megállapítani, mint magából az iraton szereplő — sok esetben későbbi korból származó — keltezésből. CH. SAMARÁN az 1943-ban, a visszavonuló német csapatok által elpusztított nápolyi Anjou levéltár helyreállítási munkáiról számol be. A nagy fáradsággal öszszegyűjtött másolati és kivonati anyag felhasználásával a levéltár eddig négy kötetre terjedő oklevélanyagot adott ki. M. BAUDOT a mikrofilmezéssel kapcsolatos legutóbbi nemzetközi kongresszusok és megbeszélések eredményeit foglalja össze. Megállapítja, hogy a biztonsági mikrofilmezés és az iratmegóvási mikrofilmezés terén a levéltárak komoly eredményeket értek el. A helyettesítő mikrofilmezés azonban túl költséges és egyes országokban szélesebbkörű alkalmazása ellen jogi kifogások is merültek fel. A kötet a levéltárakra és a levéltártudományra vonatkozó közlemények nemzetközi bibliográfiájának első részével zárul. A bibliográfia első fejezete az általános jellegű munkákat és közleményeket sorolja fel, második fejezete pedig országonként közli a levéltárakra vonatkozó bibliográfiai anyagot. A folyóirat 3. kötetének első része a Hágában 1953 júniusában megtartott II. Nemzetközi Levéltáros Kongresszus irományait tartalmazza. A kongresszus beszámolóját e számunk más helyén (373—376. 1.) ismertetjük. A második rész a levéltárosképzésre, továbbá technikai kérdésekre vonatkozó tanulmányokat tartalmaz. H. ÄLTMAN a lengyel levéltárosképzés felszabadulás utáni alakulásával foglalkozik. Közvetlenül a felszabadulás után a levéltárosképzést a harmadéves bölcsészhallgatók számára szervezett kétéves gyakorlószolgálattal oldották meg. 1951-ben külön levéltári tanfolyamokat indítottak be egyes egyetemek mellett. A tanfolyam hallgatói 90 órában előadásokat hallgattak, 60 órát gyakorlati munkára fordítottak. G. BATTELLI a vatikáni levéltárosképzést ismerteti. 1937-ben egyéves levéltárosi tanfolyamokat szerveztek, melyek résztvevői jórészt az egyházi személyek közül kerülnek ki. Jellege nemzetközi. A tanfolyamokat 1952-ben átszervezték, nagyobb figyelmet szentelve a kisebb egyházi levéltárakra. Egy tanfolyam 100 leckeórából áll; ezeken részben általános levéltári, részben egyházi levéltári kérdésekkel foglalkoznak. P. MARÓT a világhírű École des Chartes történetét és a főiskola jelenlegi tanulmányi rendjét ismerteti. J. PAPRITZ a marburgi levéltárosképző iskolát ismerteti. Az École des Chartes mintájára szervezték meg 1888-ban, 1904-ben Berlinbe helyezték át. A porosz levél-