Levéltári Közlemények, 26. (1955)

Levéltári Közlemények, 26. (1955) - IRODALOM - Nagy István: Heinrich Otto Meisner: Urkunden- und Aktenlehre der Neuzeit. 2. durchges. Aufl. Leipzig, 1952. / 306–310. o.

Irodalom 307 mányozásánál, s az eddigi kutatások megfeneklése is főleg a kellő módszer hiányával magyarázható. M. kitűnő módszert alkalmaz iratismereti vizsgálataiban, ez művének legnagyobb érdeme. Az iratokat először is rendszerező módszer szerint osztályozza, mégpedig három stílusjegy, a kiállító rangja, a nyelvtani szerkezet és a szövegezés méltósága, szertartásossága alapján. Ezt követi a genetikai vizsgálat módszere, az iratdarab életének végigkísérése születésétől kezdve a levéltárba jutásáig, s ottani sorsáig. A harmadik vizsgálódási módszere pedig az elemző módszer, amely az irat külső és belső ismertető jeleinek megállapítását tűzi ki célul. E három szempontból történő vizsgálat alapján könyve a rendszerező, az eredetkutató és az elemző iratismeretet tárgyaló három nagy fejezetre oszlik és ez a felosztás az újkori iratismeret valóban szilárd gerincét adja. Milyen eredményeket ér el a szerző először is a rendszerező módszer alkalmazásával, mely — amint említettük — a kiállító rangja, a nyelvtani szerkezet (egyes szám első, egyes szám harmadik, többes szám első személyben való írásmód) és a szövegezés méltósága (egyszerűbb vagy ünnepélyesebb volta), mint jellemző sajátosság szerint osztályozza az iratokat. Bármennyire velejárója egy-egy iratdarabnak ez a három sajátosság, a rendszerezés alapja csak az első stílusjegy, a kiállító rangja lehet. A kiállító rangja szerint oszlanak az iratok a felettes rangfokozat, az alárendelt rangúak, az egyenlő rangúak irataira, s végül semleges jellegű irományokra. A második és harmadik stílusjegy egyaránt jellemezheti például a felettes rangfokozat vagy az egyenrangúak iratdarabjait. Így a szerző, bár a három stílusjegy elkülönítő jellegét főleg az elsőnél (rangfokozat) és a másodiknál (nyelvtani szerkezet) határozottan kiemeli, maga is csak a rangfokozat szerint tudja az iratokat az előbb említett csoportokra szétbontani, s legfeljebb az egyes csoportokon belül tesz különbséget az egyes iratfajták között, az egyes- vagy többesszám első személyben történt írásmód, vagy a hangnem szertartásossága, méltósága szerint is. A kiállítók hivatali rangja szerint azonban M. valóban az iratok szilárd rendszerét adja. A felettes rangúak iratai közül elsősorban az uralkodók és hatóságaik által kibocsátott iratoknak szentel nagy figyelmet. Az újkori államigazgatás és hatósági szervezet kialakulásával és fejlődésének menetével párhuzamosan, szinte az egyes iratfajták megjelenésének fejlődési időrendjében sorakoztatja fel az iratok világának új egyedeit. Először is, még a középkori oklevél mintájára készült királyi kancelláriai iratokat, azoknak egyik fajtáját, a nyílt levelet, mely plurális maiestatisban, stílus curiaeban, stílus régiósban fejezi ki az uralkodó akaratát. Ezt követik az uralkodó vagy hatóságai akaratnyilvánításának további formái, a törvény, a konstitúció, ediktum, mandátum. Míg az előbbiek általános érvényű, minden alattvalónak -szóló rendelkezéseket tartalmaznak, az egyedi esetek felsőbb szabályozására megjelenik a leirat, később pedig a közigazgatás kiterebélyesedése folytán beálló egyszerűsítési' kényszer létrehozza a már szürkébb változatú, egyes szám harmadik személyben íródott dekrétumok különféle fajait. A fejlődés lassan lehetetlenné teszi minden uralkodói irat sajátkezű aláírását, az iratok emiatt az uralkodó nevében tett, de hatóságai által aláírt intézkedésekké válnak, s a személyes uralkodói aláírás csak bizonyos iratoknál (kézirat, törvények, legfelsőbb rendeletek) marad meg. Az adminisztráció fejlődése azonban egyes hatóságoknak (esetleg középfokuaknak is) meghozza azt a jogot, hogy alárendelt hatóságok számára önállóan, az uralkodó részvétele, illetve az ő személyére való hivatkozás nélkül rendelkezéseket, határozatokat adjanak ki. Az utóbbiaknak a szerző kisebb figyelmet szentel. A felülről küldött iratok nagy száma kialakítja ezek ellenlábasait, az alárendelt rangúak jelentéseit, kérvényeit, emlékiratait, beadványait. Sajátos, szabályszerű stílusban, formában készült iratdarabok ezek is, közülük a legjellemzőbb a »legkegyelmesebb leirat« teljes ellentéte, a »-legalázatosabb jelentés« (relatio humillima). Az egyenlő rangúak iratai az utasítás és a jelentés között foglalnak helyet, fejedelmeknél legsajátosabb megjelenési formájuk a kézirat, a hivatalos levél. Különböző államok hatóságainak érintkezése során a jegyzékek, szerződések, egyezmények nagy tábora alakul ki. A belföldi ügyvitelben az egyenlőrangúak iratai a megkeresőlevél, az átirat, javaslat, bíróságoknál a fellebbezés stb. Végül a hatósági ügyvitel elősegítésére, jogok rögzítésére létrejönnek általában minden rangú hatóságnál, csupán feljegyzés, írásba való rögzítés, puszta közlés céljából a semleges jellegű irományok, jegyzőkönyvek, ügyviteli naplók, általában a hivatali könyvek nagy csoportja, ahol a kiállító és címzett közötti rangkülönbség nem jut érvényre. 20*