Levéltári Közlemények, 26. (1955)

Levéltári Közlemények, 26. (1955) - IRODALOM - Nagy István: Heinrich Otto Meisner: Urkunden- und Aktenlehre der Neuzeit. 2. durchges. Aufl. Leipzig, 1952. / 306–310. o.

308 Irodalom Az újkori államigazgatási rendszer szerkezete tehát a szerző iratismereti rendszerének alapja. E szerkezetnek megfelelően minden egyes iratdarab bizonyos rangfokozatú hivatali szervtől származik, s ez a tény kijelöli helyét az iratok birodalmában. A rendszerező iratismeret ily módon valóban eléri célját, az áthatolhatatlan iratrengetegben való tájékozódásra közigazgatástörténeti megalapozással biztos eszközt ad, s ezáltal — amint a szerző mondja — »... az újkori oklevelek és ügyiratok milliós serege nem név nélküli tömeg többé«. A szerző eredetkutató módszerének alapja szintén a közigazgatás- s a hatóságtörténet. Míg azonban a rendszerező iratismeretnél a hatósági szervek rendszerét hívta segítségül, addig itt vizsgálódásában az egyes hatóságok belső szerkezetére, belső működésére támaszkodik. A rendszerező iratismeret kész, kifejlett állapotban lévő iratdarabot osztályoz, a genetikus vizsgálat célja az irat életének leírása, születésétől kezdve a levéltárban elhelyezett, történeti forrás rangjára emelkedett, lezárt, szervesen beosztott iratdarabig. Az egyes irat kifejlődésének fokozatai megfelelnek az abszolutisztikus állam által létrehívott hatóságok működésének. Az irat életének első mozzanata valamely hivatali elhatározás vagy állásfoglalás. A döntésről, elhatározásról készített nyers tervezetből készítik el a fogalmazók és titkárok az irat fogalmazványát, amely ellenőrzés és javítás után lezárt, tisztázásra kerülő fogalmazvánnyá válik. Az aláírt, lezárt tisztázat, mint kiadmány hagyja el a hatósági irodát, az irat létrehozásával foglalkozó szervet és célját elérve, kézbesített kiadmány lesz. A szerző mintaszerű pontossággal, szakszerűséggel, a változatok fajainak felsorolásával rajzolja meg az irat fejlődésének egymásutáni mozzanatait s elénk tárja az iratkészítés műhelyeinek belső életét, így a funkció és az eredmény nagyszerű egységben jelenik meg az olvasó előtt. Az irat élete azonban a hatósági irodát elhagyva, nem áll meg, tovább folytatódik az irattárban és majd a levéltárban. Az irattár az abszolút állam hatóságainál a fejlődés folyamán az iroda és a számvevőség mellett harmadik osztályként jön létre, ahol nemcsak a saját iroda által készített, lezárt fogalmazványokat és a belső ügyvitelhez szükséges egynemű iratokat, hanem a más hatóságok által készített s elküldött iratokat is őrzik. Az irattár funkciója tehát más, mint a hatósági irodáé, az iratdarabok életrajza is más az »irattár kötelékében«. Míg a hatósági irodában az egyes darabok fejlődéséről van szó, az irattár célja a saját és idegen hatóságoktól beérkezett iratok kisebb és nagyobb együttesekké való fejlesztése, iratfüzetek, iratkötetek, csomók, sorozatok létrehozása, az egyes részek összefüggéseit és az irattár egységét összefogó tartalom figyelembevételével, továbbá az irategyüttesek használatához segédkönyvek készítése, mindezek alapján pedig az iratok szükség szerint rendelkezésre való bocsátása. Azokról a módozatokról hogyan alakulnak ki az egyes kisebb-nagyobb irategyüttesek, a szerző azt mondja: »Az így külsőleg alakot nyert iratok már most nagyon különféle fajtájúak, ami belső szerkezetüket és rendeltetésüket illeti.« Általános és különálló iratok, fő- és mellékiratok, sorozatos és egy ügyre vonatkozó iratok, személyi iratok stb. együtteseiről beszél. Arról azonban, hogy az iratok származási elve, az irattermelő hatóság szervezete menynyiben befolyásolja az irategyüttesek kialakulását már az irattárban, legfeljebb csak nagy általánosságban tesz említést, s az irategyüttesek származási elv (proveniencia) szerinti kialakításának kérdését inkább a következő, a levéltárról szóló fejezetben taglalja. így érkezik el a szerző az irat genetikájának vizsgálatánál a levéltárhoz, az iratok életének végső állomásához. Az irattárban az irat helye nem végleges, az anyag lassan a gyakorlati igazgatás szempontjából értéktelenné válik. A napi feladatok ellátása szempontjából értéktelenné vált iratdarab azonban az idő múlásával új jelentőséget, új értéket kap, mégpedig elnyeri a történeti forrásanyag, »az eleven élet maradvány ai«-nak rangját. A levéltár az irattárból nőtt ki, miként az irattár az irodából. Az első levéltári képződmények tulajdonképp »régi«, »nyugalombahelyezett« irattárak, később ilyen régi irattárak együttese, amely gyakorlati szempontból már nem egy hatóságnak, hanem egy nagyobb igazgatási hatáskörnek szolgáltathat a gyakorlati életben még szükséges régi iratdarabokat. Innen vezet az út az egy szűk hatóság régi iratait magába foglaló régi irattártól »egy, a hatóságok tömegeinek évszázadokból származó iratait magába foglaló, tudományos igazgatást igénylő forrásanyagból álló bonyolult képződményig«, a levéltárig. Először csak a régi oklevelek őrzési helyei érdemelték ki a levéltár nevet, később az akták is le•