Levéltári Közlemények, 26. (1955)

Levéltári Közlemények, 26. (1955) - IRODALOM - Wellmann Imre: Adolf Brenneke: Archivkunde. Eine Beitrag zur Theorie und Geschichte des europäischen Archivwesens. Leipzig, 1953. / 301–306. o.

304 Irodalom Bár a levéltártörténeti résznél terjedelemben jóval kisebb, a munka súlypontja mégis a levéltarélmelet és levéltártudomány történetének előadására esik. Brenneke könyve újabb bizonyságát adja annak, hogy az emberi szellemet az anyaggal való küzdelem indítja tevékenységre: az elmélet kérdéseivel való foglalkozás a XVI. századdal kezdődő tömeges aktatermelés nyomában indul bontakozásnak. Kevesebb a probléma Nyugat-Európában, ahol registrum-vezetéssel kapcsolatos sorozat-rendszer volt az uralkodó: itt adva van a lehetőség, hogy az újonnan képződő aktákat is sorozatokba tagolják. Más a helyzet német földön: itt az új irattömeggel járó áttekinthetetlenség csakhamar tárgyi rendszerek kialakításának igényét veti felszínre. A XVI— XVII. század teoretikusai főképp az állam gyakorlati érdekeiből kiindulva birkóznak irattár és levéltár különválasztásának, az utóbbi területi illetékességének, az iratok hely, tárgy, idő stb. szerint való csoportosításának kérdéseivel. A 'felvilágosodás kora már racionális-deduktív módon iparkodik a legjobb, általános érvényű levéltári rendszert megtalálni, tárgyi beosztáson belül topográfiai és időrend irányában keresve a megoldást. Csak egyetlenegy hang akad, amely a levéltárnoktól tudományos képzettséget is' kíván, a rendezés elvét pedig magából az iratanyagból akarja kikövetkeztetni. A többség a gyakorlati, politikai jártasságot állítja előtérbe, s rendezési terveket fabrikál, amelyeknek nemcsak a levéltár anyagát, de már az irattár működését is alá szeretné rendelni, kapcsolatot létesítve a kettő között. Űj helyzetet teremt itt is a francia forradalom. A korábbi iratanyag sokat veszít praktikus értékéből, s immár külön levéltári intézmények kezelésébe kívánkozik, amelyekben a tudományos szempontnak jut a vezető szerep. Hallatszik olyan hang is a porosz levéltárnokok 1830-as években lezajlott vitájában, hogy nem a lezárult irattárakat, hanem a befejezett ügyek iratait kell levéltárba utalni (a szerves egységek szétszakításával); általában a válogatás elve s területi hovatartozáson belül tárgyi csoportosítás áll előtérben. Időközben azonban a romantika nyomán felébredt történeti érzék már a levéltárban is történeti képződményt lát: 1819-ben a berlini akadémia a különböző irattárak egymásba vegyítése ellen száll síkra. Francia földön pedig kimondják (1841) a »respect des fonds«: a történetileg alakult levéltártestek épségbentartásának elvét; ám itt az egyes fondokon belül s azok egymásba illesztésében tárgyi csoportosítás érvényesül, külső racionális-mechanikus kutatási szempont, nagyrészt a történetiorganikus alakulás rovására. Sickel hangoztatja ezzel szemben (1869), hogy a levéltárakat úgy kell felállítani, ahogy keletkeztek, a berlini titkos levéltár pedig 1881-ben a proveniencia vagy regisztratúra elvét teszi a rendezési munkák alapjává. A regisztratúra elvének elméleti megalapozása azonban a hollandoktól származik (1898): szerintük minden levéltár egy-egy organikus egész, sajátos egyéniség, s ehhez képest eredeti tagolódásának megfelelően kell rendezni s felállítani; a gyakran csődöt mondó tárgyi beosztással szemben csakis a szervnek s funkciójának ismerete ad biztos eszközt a kutató kezébe. Elvi kifogás és gyakorlati nehézség azonban a korszakalkotó holland elmélettel szemben is jelentkezik: főképp a svéd Weibull hangoztatja, hogy a levéltár nem öncél, s a levéltárost nem lehet puszta rekonstruáló tevékenységre kárhoztatni, Schultze pedig a szerves működés során összevegyített s a területi illetékesség változásával megosztandó vagy egyesítendő provenienciák problémáira mutat rá. A holland elmélet hívei azonban számosabbak, s újabban jelentkező szkematikus tárgyi rendszerekkel (mint a decimális csoportosítással) szemben is általános érvényre: emelik a proveniencia elvének zászlaját. Brenneke azonban a regisztratúra-elvet nem fogadja el a maga merevségében, az irattár rendszerét, úgy, amint létrejött, nem tekinti szentnek és sérthetetlennek. Helytelennek tartja, hogy a holland elmélet az irattárak fejlődésével a — külső hatásoktól független — csírából való kibontakozás biológiai fogalmát kapcsolta össze — holott történeti fejlődésről van szó, véletlen behatásokkal, esetleg szervetlennek vagy éppen kórosnak minősíthető tökéletlenségekkel. Az utolsó fok, ahogy az irattár előttünk áll, nem feltétlenül eleven tükörképe a szerv funkcióinak, hiszen nem egyszerűen az élet műve, hanem az irattáros kezenyomát viseli magán; mint emberi, tökéletlen alkotás gyakran nem ad megfelelő képet a szerv sorsában beállt lényeges változásokról. Nem mindig hű kifejezője a szerv életműködésének — de éppen ezzé kell lennie a levéltárnok keze alatt. Brenneke a szűkkörű, ferdeségeket is konzerváló merev regisztratúra-elv helyett a »szabad proveniencia elvének« hirdetője: azt akarja, hogy a levéltárnok az irattáros szolgai folytatójából önálló alkotóvá legyen, levéltártesteket hozzon létre, a proveniencia elvét szabályozónak, de nem változha-