Levéltári Közlemények, 26. (1955)

Levéltári Közlemények, 26. (1955) - IRODALOM - Wellmann Imre: Adolf Brenneke: Archivkunde. Eine Beitrag zur Theorie und Geschichte des europäischen Archivwesens. Leipzig, 1953. / 301–306. o.

Irodalom 305 tatlan parancsnak fogva fel, a rendezés normáit magáról a szervről lesve el, annak fejlődéstörvényeiből merítve. Így jöhet létre bizonyos szintézis az eredet és tárgy ellentétes elvei között; így lesz a proveniencia az eredetközösség alapján, a levéltártest szerves egységében az iratok tárgyi közösségévé egyszersmind. De a proveniencia nemcsak rendezési elv, amely az iratanyag belső felépítésében a levéltárnak önálló, irattári függésből kiemelkedő szerepet biztosít: egyben a levéltárügy szervezeti felépítésében, a területi elhatárolásban is döntő, s nélkülözhetetlen, új forrásokat nyitó eszköz a tudományos kutatás számára. A »klasszikus« regisztratúra-elv hívei — mint arra már Leesch is céloz — bizonyára szemére vetik Brennekének, hogy kissé kihegyezte a hollandok tételeit a magaalkotta »szabad proveniencia-elv« jobb kidomborítása érdekében, s hogy ez utóbbi, a levéltári sorozatok eddig szilárdnak őrzött egységét megbontva, kockázatos próbálkozások, új, mesterkélt, »-homunculus«-szerű képződmények ingoványos útjára vezet. De vajon nem magyarázza-e a szűken értelmezett regisztratúra-elv elleni fellépést a proveniencia elvének cégére alatt sokhelyt kialakult gyakorlat, amely kitartott numerikus felépítésű, továbbvonszolt irattári hagyományokba rögződött, a szerv fejlődésével lépést nem tartó sorozat-rendszerek kényelmes konzerválása mellett? Való igaz, hogy a »szabad proveniencia-« elve, amikor a levéltáros beavatkozásának tágabb teret enged, kellő tudományos megalapozottság nélkül a szerves egység 'megbontásának veszélyét rejti magában. De komolyabb baj elkerülhető, ha a levéltárnok, az irattárostól átvett örökség feltétlen tiszteletét, a jól-rosszul formálódott rendszerhez hozzá nem nyúlás passzív álláspontját levetkőzve, az eddiginél is alaposabban mélyed az iratokat létrehozó szerv működésébe, az iratkeletkezés törvényszerűségeinek feltárásába, s fokozott felelősséggel, de egyben megnövekedett önállósággal juttatja érvényre tudományos vizsgálódásának eredményeit. Még komoly próbatételek állnak a gyakorlati megvalósítás előtt, de magának az elvnek helyessége -aligha lehet vitás: a proveniencia'elvének, modern levéltártudományunk sarkalatos tételének teljes érvényesüléséről igazában csak akkor lehet szó, ha az irattári rendszer valóban mindenkor híven tükrözi az iratokat létrehozó szerv életműködését. Bár a »szabad proveniencia« szabályozó elve Brenneke életművének középponti részéhez tartozik, a könyvéről alkotott kép mégis csonka lenne a bevezető terminológiai fejezetek említése nélkül. Erre a fogalmi alapvetésre támaszkodva fog annak felderítéséhez, hogy az iratokban rejtőző tartalom (amelynek kritikai vizsgálata már a történetkutatás feladata) milyen alakban jelentkezett s milyen formatípusokat alkotott az évszázadok során. Ezen a ponton valamelyest túl is lép azon a körön, hogy az iratokat pusztán összefüggésük, egységbe tartozásuk szemszögéből vegye szemügyre: érint olyan kérdéseket is, amelyek Meisner ismert »Aktenkunde«jában kerülnek tüzetes tárgyalásra. Beszél azután a levéltár fogalmáról, eredet, szerkezet, egy beillesztés, szervezet szerinti típusairól, a selejtezés elvi problémáiról, a gyűjteményekről, arról, hogy mi tartozik a levéltárba s mi a könyvtárba. Utóbbi vonatkozásban szűknek látszik a tér, amelyet könyvtár és levéltár íégóta húzódó határvillongásában a levéltárnak juttat: elvileg aligha helyes, hogy a könyvtár gyűjtőkörét kiterjesszük akárcsak qlyan iratokra is, amelyek befogadására illetékes levéltár nincsen, mint ahogy bajos egyfelől a benne rejlő irodalmi, másfelől a jogi vagy ügyviteli célt elfogadni az irat ide- vagy odatartozásának kritériumául. Ezek a korlátok összefüggnek egy olyan fogyatékossággal, amely az egész könyvön végigvonul: Brennekénél a hivatali irattermelés áll előtérben, a magánlevéltárakra kevesebb figyelmet fordít, a gazdasági levéltárakról meg éppen csak német vonatkozásban tesz érdemi említést. Annál több és figyelemre méltóbb, amit a. levéltárak belső rendjéről, felépítésük típusairól tud mondani. Éles logikával választja külön a levéltári rendszerek 6 fő típusát: a sorozatot, amelynek iratait közös eredet fűzi egybe, de puszta numerikus rendben, tárgyi tagolás nélkül; a fondot, mely ugyancsak az eredet közösségén épül, de tagolódásában külső, racionális szempontok tárgyi rendszerét követi; a levéltártestet (illetőleg regisztratúrát), mely hű tükrözője a szerv életműködésének (a levéltárba jutást megelőző szerves növekedésnek); s azután e hárommal szemben azokat, melyek a proveniencia félretételével, mesterségesen jöttek létre: a gyakorlati-induktív egybeillesztésű, továbbá a racionális-deduktív rendezési elvekhez (pl. területi pertinenciához) igazodó levéltárakat, végül a gyűjteményeket. Brenneke okfejtése nem hagy kétséget afelől, hogy a mesterséges rendszerek, különösen a két 20 Levéltári Közlemények