Levéltári Közlemények, 26. (1955)

Levéltári Közlemények, 26. (1955) - IRODALOM - Wellmann Imre: Adolf Brenneke: Archivkunde. Eine Beitrag zur Theorie und Geschichte des europäischen Archivwesens. Leipzig, 1953. / 301–306. o.

Irodalom 303: A könyv levéltártörténeti része azonban így is

N nagy érték. Nem csupán adatgazdagsága miatt: nem kevésbé lényeges, hogy a szerzők mindenütt a hivataltörténet felvázolására alapozzák s a levéltárak belső felépítését vizsgálva, a Brenneke-féle típusok mértékéhez szabják a levéltárügy fejlődésvonalának ábrázolását. Az antik levéltárak jellemző vonását abban ismerik fel, hogy a görögök és rómaiak »fő-«levéltára általános érdekű, nyilvánosságnak szánt iratok kiválogatásán épült, így vált kiállított (nem pedig beérkezett) iratok őrzőhelyévé; mellette Róma- . ban hatósági irattárak álltak fenn, külön »commentarii-«-vel iratok közhitelű regisztrálására. A feudalizmus virágkorában egyfelől a maguk által kiállított oklevélszövegeket (a mi »-királyi könyveinkhez-« hasonló registrumok formájában) rögzítő, másfelől a hozzájuk érkezett okleveleket őrző levéltárak kettőssége állt fenn: az első 'típushoz a pápai-és királyi, a másodikhoz az egyházi és városi levéltárak tartoztak, a territoriális urak oklevéladását pedig — rendszeres kancelláriai működés hiányában — az oklevélnek a kiváltság-nyerők részéről való megiratása jellemezte. A levéltártörténet második, XVI—XVIII. századig terjedő korszakában a kancelláriai működést rögzítő registrumoknak s a jogi jelentőségű (kapott) oklevelek válogatott sorozatának dualizmusa mellé harmadiknak a hivatalok működéséből származó, beérkezett iratókat és kimenő szövegeket egybefoglaló modern aktatermelés lépett. Ezzel Közép-Európában (szemben pl. Angliával) a »királyi könyvekhez-« hasonló registrumok vezetése háttérbe szorult; a levéltáralakulás további útját az oklevélanyag és az új — magában véve pusztán hatósági (szak-) levéltárakat fejlesztő — aktatömeg egybekapcsolódásának, egymásra hatásának módj a szabta meg. Ha az oklevél gyűjtemény jogi jelentőségű iratok kiválogatása irányában hatott, ez a hatás többnyire bomlasztó jelleggel mutatkozott, szerves levéltár-összefüggések szétrombolására vezetve. Ha ellenben a politikai jelentőségnek megfelelő válogatást állította előtérbe: akkor a régibb oklevelek gyűjteménye, döntő politikai súllyal rendelkező hatósághoz kapcsolódva, vonzóereje révén a hatósági szaklevéltárak fölé magasodó »főlevéltár«, s ezen keresztül a modern központi levéltár kialakulásának útját egyengette. A döntő lépést'ebben az irányban a francia polgári forradalommal meginduló fejlődés hozta meg. A feudális intézmények és jogok eltörlése a levéltárügy terén is tabula rasa-t teremtett, módot adva a fő- és szaklevéltárak kettősségének megszüntetésére, a hivatali irattárak sokfélesége helyett központi és területi levéltárak, s ezeket az egész államra kiterjedően egységbe fogó levéltári szervezet — mint az államigazgatásba önállóan illeszkedő sajátos igazgatási ág — létrehozására. Együtt járt ezzel a levéltári anyag összpontosítása, ami már magában véve is, de különösen a racionális tárgyi szempontok szerint való rendezés során számos történeti szál és szerves öszefüggés szétszakítására vezetett. Másfelől azonban az irattár és levéltár szerves kapcsolatának kiépítésében, a levéltár nyilvános jellegének megteremtésében s aziratok tudományos felhasználásának (leltározás, forrásközlés útján való) biztosításában ismét a modern levéltárügy lényeges elemei öltöttek testet. E néhány fontosabb vonás kiemelése is mutatja, milyen mélyenjáróan ragadta meg Brenneke az európai (és amerikai) levéltárfejlődés fő elemeit és mozgatóit. Lehetne persze vitatkozni azon, vajon az újkori fejlődésben a francia levéltárügy — egyébként igen frappáns — előtérbe állítása s még inkább a megelőző korszakban a német levéltártörténétnek szinte egyeduralkodó szerephez juttatása mennyiben fejezi ki a történeti valóság sokszerű alakulását. Bizonyos az is, hogy a külső hivatalos levéltártörténeten túl az iratkezelés és irattári rendszer behatóbb vizsgálata még sok fontos vonással gazdagíthatná az általános levéltártörténet ábrázolását. (A magyarországi Habsburg központi szerveknek beérkezett iratokat és elintézésfogalmazványokat külön kezelő rendszerében pl. érdekesen él tovább a középkorra jellemzőnek vett Brenneke-féle »Empfänger-« és »Ausstellerarchiv«-ok kettőssége.) De a könyvnek — s benne épp az úttörő jelentőségű levéltártörténeti alapvetésnek — egyik fő érdeme éppen az, hogy problémákat vet fel, további vizsgálódásra ösztönöz. S ugyancsak hasznos az is, hogy a történeti ábrázolás lezárásaképpen igyekszik képet adni az egyes országok lévéltárügyének mostani állásáról. A magyar levéltárügy máig ívelő sorsának előadásában (s nyilván másutt is) persze akad kisebb-nagyobb hiba és hiányosság, főképp amiatt, hogy Leesch a törvények (így az 1723-i vagy az 1947-i) előírásait valóságnak veszi, az erdélyi fejlődésről pedig nem vesz tudomást. Ám ez is csak újabb ösztönzés arra, hogy levéltáraink fejlődését és állapotát a külfölddel fokozottabban mégismertessük.