Levéltári Közlemények, 26. (1955)

Levéltári Közlemények, 26. (1955) - Szászi András: Adatok az Igazságügyminisztérium ügyintézésének történetéhez, 1867–1918 / 188–205. o.

200 Szászi András miniszter úgy intézkedett, hogy a fizetési előlegek, segélyek és jutalmak engedélyezését tárgyaló ügyekben a számvevőség előzetes véleményét mellőzni kell. Ennek következtében az ilyen ügyek iratai az addig követett gyakorlat helyett nem kétszer, hanem csupán egyszer, az engedélyezett összeg utalványának elkészítése és nyilvántartásba vétele végett került a számvevőséghez. Ennyit valósítottak meg a kiküldött szakbizottság javaslatából. A javaslat többi részét közölték az illetékes osztályokkal. Az 'Igazságügyminisztériumbanvígy; ért

4

, véget 'az, országgyűlés által kezdeményezett akció. Kétségtelen, hogy a minisztériumi adminisztráció munkáját ez is csökkentette, de mindez jelentéktelen volt ahhoz képest, ami az országgyűlési határozat alapján joggal várható volt. Ha a minisztertanács által kiküldött bizottság elnökének jelentését összehasonlítjuk az igazságügyi szakbizottság jelentésével, kitűnik, hogy a miniszterközi bizottság elnökének jelentése olyan megállapításokat is tartalmaz, amelyektől az Igazságügyminisztérium sem lehetett mentes. Pl. az említett jelentés megállapítása szerint egyes ügyek elintézésének elhúzódását az okozta, hogy egyes előadók ügyeket »hevertettek«. Kiválogatták a könnyebben elintézhetőket, az ún. nehezebb ügyek elintézését pedig halogatták. Hibáztatta azt a minisztériumokban meghonosodott szokást is, hogy »kezdő államférfiak« protekcióval bejutnak a minisztériumba és azt »elemi iskolának« tekintik. Nyilvánvaló, hogy azoktól, akikre ez a megállapítás vonatkozott, nem lehetett olyan munkát várni, mint a többi tisztviselőtől, hiszen egész más ambíciók fűtötték. Továbbá kitért a jelentés a központi ügykezelésre is és helytelenítette a központi iktatót és a központi irattárat. Véleménye szerint azokat osztályokként kellett volna megszervezni. Szerinte az iktatás és irattározás decentralizálása esetén is a kiadóhivatal továbbra is központilag működhetett volna. A felvetett decentralizációs gondolatot nem követte tett. A későbbi években az Igazságügyminisztérium ügyintéző szervezetét nagy mértékben vette igénybe a magyar bíróságok osztrák bíróságokhoz intézett megkereséseinek fordítása. 1881-ig az volt a gyakorlat,,hogy, az

v

ilyen megkereséseket a bíróságok felterjesztették a minisztériumba, ott ellátták a megfelelő fordításokkal és megküldték az osztrák bíróságoknak. 1881-től kezdve a fordításokat nem a minisztérium, hanem az osztrák igazságügyminiszter által megbízott törvényszéki tolmács végezte, de az osztrák bíróságokhoz a magyar igazságügyminiszter küldte meg. 1897 márciusában ez döntően megváltozott. Az osztrák^ és a magyar * kormány között léterjött megállapodás értelmében a magyar bíróságok megkereséseit már nem kellett Magyarországon lefordítatni és az osztrák bíróságokhoz nem az igazságügyminiszter, hanem közvetlenül a bíróság küldte meg. Hogy az ügyintézésben történt változás milyen komoly könnyítést jelentett a minisztériumnak, azt akkor tudjuk igazán érzékelni, ha az utolsó tíz évben keletkezett fordítás közvetítési irat és a minisztérium ügyforgalma között összehasonlítást végzünk. Az Igazságügyminisztériumba 1886-ban 76286 irat érkezett be, abból 26360 volt az említett fordításokra vonatkozó, tehát az iratoknak valamivel több mint 34 %-a. Ez a szám évről évre növekedett, s 1896. évben már elérte a 43 %-ot. A fordítás-közvetítési ügyek megszűnése — bármilyen egyszerű, sablonos volt azok intézése — végeredményben felszabadította és más ügyek intézésére felhasználhatóvá tette az addig arra fordított munkaerőt és munkaidőt. 1900 tavaszán már égető volt az állami tisztviselők illetményeinek rendezése, foglalkoztak a közigazgatás államosításának megvalósításával is. Mindezekhez pénz kellett. A szükséges összeg előteremtéséhez a közigazgatási költségek csökkentésé-