Levéltári Közlemények, 26. (1955)

Levéltári Közlemények, 26. (1955) - Szászi András: Adatok az Igazságügyminisztérium ügyintézésének történetéhez, 1867–1918 / 188–205. o.

Adatok az Igazságügyminiszté'tiurn történetéhez 201 vei is hozzá akartak járulni. Ezért a minisztertanács elrendelte, hogy »... indíttassanak meg tárgyalások abban az irányban, hogy miképpen lehetne a közigazgatási eljárást, különösen az ügyek kezelése tekintetében is egyszerűsíteni a végből, hogy a közigazgatási eljárás általában véve egyszerűbbé tétessék és ily módon pénzügyi megtakarítás is eléressék.* E minisztertanácsi határozat alapján az Igazságügyminisztériumban 1900. október 1-én több egyszerűsítést vezettek be. Egyes ügyeknek a központi ügykezelésből való kivonásáról és azokhoz jegyzői irodák felállításáról már az ügykezelésnél is szó volt. A jegyzői irodákat a házassági akadályok alóli felmentések, a külföldre és viszont kézbesítések, a névaláírások felülhitelesítése, s a törvények érvényességéről szóló bizonyítványok kiállítása ügyében keletkezett iratokban intézkedő előadók mellé állították fel. Ezek törvényekben meghatározott olyan ügyek voltak, amelyeknek elintézése alaki kellékekhez volt kötve, s elintézésük sablonos volt. Ha az előírt követelményeknek megfeleltek, a kérelmet teljesíteni kellett. A jegyzői irodák az ügykezelés mellett az ügyintézésben is segítséget adtak. Elkészítették az előírt, sablonos szövegű kiadmánytervezetet stb. Az előadó teendője csak a felülvizsgálás volt. Elhagyták a tisztázás — kiadmány elkészítése — előtt kötelező volt kiadmányozást, azt a kiadmány aláírásával egyszerre végezte el a kiadmányozó. Ez az egyszerűsítés az elintézés idejét mintegy felére csökkentette. Az ilyen ügyek általában nagyobb számban fordultak elő, tehát az egyszerűsítés lényegesebb munkaerő és idő megtakarítást eredményezett. További egyszerűsítéseket szolgáltak, hogy az átiratokra adott válaszok terjengősségét megfaragták azzal az utasítással, amely megtiltotta az átiratok válaszaiban a megkeresés tartalmának szokásos részletes ismertetését. És kötelező volt,, hogy az osztályok az addigi gyakorlat helyett legnagyobb közvetlenséggel érintkezzenek egymással, kerüljék az írásbeli utat. Iratnak egyik osztályból a másikba való áttételére csak akkor kerüljön sor, ha az ügy természeténél fogva a másik osztály véleményének írásba foglalása feltétlenül szükséges. A büntetőintézetek havi létszámkimutatásai — bár azok számbelileg nem voltak jelentősek — 1900. október 1. után már nem voltak külön-külön, beérkezés sorrendjében iktathatok, hanem valamennyit összegyűjtve egy szám alatt kellett iktatni és elintézni. Az igazságügyi statisztikai adatszolgáltatás iratai közül az új rendelkezés értelmében csak - azok voltak , iktathatok,, amelyekre vonatkozóan felügyeleti vagy más okból hivatalos intézkedés vált szükségessé. A statisztikai kimutatások felterjesztéseikkel együtt egy év múlva kiselejtezhetek voltak. Az 1900. évi ügyintézési reform — eltekintve attól, hogy egyik-másik rendelkezését, mint pl. a terjengősség és az osztályok közötti érintkezés, nem tartották be pontosan — beváltnak látszott. Ez a megállapítás elsősorban az ügyintézés gyorsítását elősegítő jegyzői irodákra és a külön iratkezelésre vonatkozik. 1908-tól már a minisztérium nyolc osztálya közül ötnek az iratait sorolták külön kezelés alá, hogy azáltal az ügyintézést meggyorsítsák. Erre az időre esik a »jegyzői iroda« elnevezés megszűnése is. Helyét eleinte egyszerűen »iroda-«, később »osztályiroda« elnevezés váltotta fel, bár ez az egységes megjelölés nem mindegyik iroda működésének felelt meg, mert a volt jegyzői irodák továbbra is ugyanazokat a feladatokat látták el, mint amikor felállították: az ügyintézésnek közvetlen részei voltak. Meg kell említeni még azt is, hogy az ügyintézésnek a minisztérium működésének megkezdése óta kisebb-nagyobb akadályozója volt, hogy a minisztérium hivatali helyiségei nem mindig voltak mind egy épületben s azért az osztályok egymás közötti