Levéltári Közlemények, 26. (1955)

Levéltári Közlemények, 26. (1955) - Szászi András: Adatok az Igazságügyminisztérium ügyintézésének történetéhez, 1867–1918 / 188–205. o.

198 Szászi András ívek mellől leválasztották az aláírt kiadmányt — s ha olyan volt — a hozzátartozó mellékletekkel együtt és borítékba téve elküldték a címzettjének. Azokat az iratokat, amelyekről több kiadmányt kellett készíteni, kőnyomattal sokszorosították és a sokszorosított példányokat küldték szét. Már postázás közben külön rakták azokat az iratokat, amelyeken elküldés vagy kiadás utáni jelzéssel valami külön utasítás volt. A többi iratot átadási jegyzékbe foglalták és megőrzésre átadták az irattárnak. A külön rakott »utasításos« iratokon levő utasítások végrehajtásáról a kiadóhivatal vezetője gondoskodott. Ezek az iratok a rendelkezés végrehajtása után visszakerültek a kiadóhivatalba és onnan ugyancsak átadási jegyzékbe foglalva az irattárba továbbították. Ügyvitel egyszerűsítése. Az addig szokásjogon alapult ügyintézést az igazságügyminiszter 1870. január 1-i hatállyal szabályozta. Kötelező lett az iratoknak az osztályba érkezésüket követő 48 óra alatti elintézése. Ez alól csak a fontosságuk, vagy terjedelmük következtében nagyobb munkát igényelt iratok lehettek kivételek. A szabályzatban elő volt írva minden elintézés indokolásául rövid tényállás leírása és a szabatos, gondos kiadmánytervezet készítése, mert arra az addigi tapasztalatok szerint a minisztériumban nem voltak elég figyelemmel. Továbbá a szabályzat kötelezte az osztályokat, hogy minden elvi és reformcélú intézkedésükhöz előzetesen kérjék ki a codificationális osztály véleményét. Űj volt a szabályzatban, hogy a fontosabb és a vitás kérdések megvitatására az osztályok vezetői az osztályokon belül belátásuk szerinti időközökben értekezleteket tarthattak. Egyebekben megmaradt az ügyintézésnél addig követett gyakorlat. A szabályzatnak az ügyintézés határidejére vonatkozó része formális volt, alig tartották meg. Különféle okok közül legtöbbször hangoztatott kifogás a szűk létszámkeret és az iratok rohamos növekedése volt. A miniszter és az államtitkár egyéb elfoglaltságuk mellett nem győzték a kiadmányozást. Hogy az ügyintézést gyorsítsák az osztályok vezetői, egyre nagyobb kiadmányozási jogkört kaptak. Később bevezették azt is, hogy egyes egyszerűbb közbeeső intézkedések kiadmányozását ugyancsak az ügyintézés gyorsítása érdekében az osztálytanácsosokra, majd egyes miniszteri titkárokra bízták. De a problémákat ez sem oldotta meg, A minisztériumok — beleértve az Igazságügyminisztériumot is —, ügyintézésével a közönség általában elégedetlen volt. Ez az elégedetlenség együtt született a minisztériumok működésének megkezdésével. A sajtó és az országgyűlésen elhangzott egyes felszólalások is egyre erőteljesebben követelték a közigazgatás egyszerűsítését, az ügyek gyorsabb elintézését. A közvélemény nyomására a miniszterelnök 1873. március 20-án átiratban felhívta a miniszterek figyelmét az ügyintézés lassúsága miatt hallható volt panaszokra. Közölte, hogy a panaszok alaposságát maga is tapasztalta. »;'.., Naponként hallhatók panaszok a miatt, hogy a minisztériumokban az ügymenet igen lassú, s ezt már magáim is több ízben sajnosán tapasztaltam. Csak igen ritkán történik meg, hogy megkereséseimre a minisztériumoktól ismételt sürgetések nélkül választ nyernék ...« Hangsúlyozta a miniszterelnök, hogy a közönségnek általában az a meggyőződése, hogy a minisztériumok bőven el vannak látva hivatali személyzettel, s ez még kedvezőtlenebbé teszi az ügyintézés lassúságát. Végül felhívta a minisztereket, hogy vezessenek be olyan rendszabályokat, amelyek a gyors és pontos ügyintézést lehetővé teszik.