Levéltári Közlemények, 26. (1955)

Levéltári Közlemények, 26. (1955) - Szászi András: Adatok az Igazságügyminisztérium ügyintézésének történetéhez, 1867–1918 / 188–205. o.

Adatok az Igazságügyminisztérium történetéhez 197 intézkedések iratait az osztályok vezetői — osztályfőnökök, később osztályvezetők — kiadmányozták. A kiadmányozó a kiadmánytervezetbe több esetben belejavított, rövidítette, vagy bővítette a szöveget, esetleg stilisztikai változtatásokat végzett. Megtörtént, hogy pótlólag még kiegészítéseket kívánt a szövegbe, s az is előfordult, hogy a kiadmányozásra bemutatott előadói tervezetet nem fogadta el, új tervezet készítésére utasította az előadót. Ilyen esetekben a teendőket az előadóval megbeszélte, részletes utasításokkal látta el. Volt eset, amikor a tervezetre tett észrevételeit, utasításait az előadóíven feljegyezte. Az el nem fogadott kiadmánytervezetet vagy a kiadmányozó vagy az előadó egy-egy tollvonással áthúzta, hogy olvasható maradjon. A pótlólag készített szövegrészt — hivatali nyelven: beszúrást — az előadó a kiadmánytervezet mellett az előadói ív baloldali hasábjára írta és megjelölte, hogy a kiadmány tervezetben hova tartozott. Ilyen beszúrások nemcsak a kiadmányozó kívánságára készültek, hanem olyan esetben is, amikor az előadó az elkészített tervezetébe helyesnek talált egyet-mást pótlólag beleírni. Megjegyzendő, hogy nem minden »beszúrás« eredt az előadótól. Volt eset, amikor a felülvizsgáló osztályvezető, vagy maga a kiadmányozó is végzett rövidebb beszúrásokat. Ezt minden esetben megmutatja az írások különbözősége. Abban az esetben, amikor az előadói tervezetben az intézkedés érdemi részét érintő beszúrás volt, azt a kiadmányozó kézjegyével szokta ellátni. A kézjegy azt jelentette, hogy a beszúrásnak nevezett rész a kiadmányozás előtt került a tervezetbe. Azonban ez nem volt rendszeres, csak egyes kiadmányozók alkalmazták. A kiadmányozás jele »K«, vagy »-Exp.« volt. Az előbbi »kiadható«-t, az utóbbi »-expediálható«-t jelentett. Kiadóhivatal. (A kiadmány leírása, postázása). A kiadmányozott iratot mintegy két évtizeden át visszairányították oda, ahonnan elindult az ügyintézés útjára: a minisztérium iktatóhivatalába. Ott az iktatókönyv e célra készített rovatába bejegyezték az elintézés napját. Azután tovább küldték a kiadóhivatalba. A nyolcvanas évek derekán, — az elnökségen jóval

1 később — megszüntették az elintézés idejének iktatókönyvi feljegyzését, mint ami felesleges volt és csak az irat adminisztrációs útját hosszabbította. Azóta a kiadmányozott irat közvetlenül a kiadóhivatalba — elnökségen a ki! adóhoz — került. A kiadóhivatalban minden odaérkezett iratot bevezettek a kiadói könyvbe. Annak öt rovata volt. Az elsőbe az irat iktatószámát, a másodikba az irat kiadóhivatalba érkezése napját, a harmadikba annak nevét, akinek az intézkedést tartartalmazó minisztériumi kiadmány küldendő, a negyedikbe a kiadás — a minisztériumból való elküldés napját, s végül az ötödik sorozatba az átadás napját az irattárba jegyezték be. Az első három rovatot az irat kiadóhivatalba érkezésekor, a többit pedig a meghatározott művelet elvégzése után töltötték ki. Az iktatóhivatal vezetője az iratokat »letisztázás«, azaz a »-kiadmány« elkészítése végett kiosztotta a kiadóhivatalba e célra beosztott segédhivatali tisztviselők és napidíjnokok, — később díjnokok — között. Ezek mind olyanok voltak, akiknek jól olvasható szép kézírása volt. Az írógépek bevezetése után, az 1890-es évektől, ezt a munkát már a gépírónők végezték. Leírták a kiadmányozott szöveget, a »tisztázatot« fogalmazvánnyal összeolvasták •— összehasonlították •— hogy a »-tisztázat«, vagy mint nevezték: kiadmány szövege betűszerint megegyezzen a kiadmányozott fogalmazvány —• kiadmánytervezet — szövegével. Az összeolvasás elvégzését minden iraton feljegyezték és nevük aláírásával vagy kézjegyükkel igazolták. 'Az összeolvasás után az iratokat a kiadmányozók szerint csoportosították és az így összegyűjtött iratokat aláírásra naponta átadtak annak, aki azokat kiadmányozta. Az aláírást követte az aláírt kiadmányok postázása. Az előadói