Levéltári Közlemények, 26. (1955)

Levéltári Közlemények, 26. (1955) - Szászi András: Adatok az Igazságügyminisztérium ügyintézésének történetéhez, 1867–1918 / 188–205. o.

194 Szászi András irata volt, azzal felszerelve, ha az irattár nem talált csatolható előiratot, akkor anélkül — az irattárból visszaküldték az iktatóhivatalnak, s onnan továbbították az illetékes ügyintéző osztályra. 1870. január 1-én életbelépett az igazságügyminiszter első részletes ügyintézési és ügykezelési szabályzata. Ez a »-Körirat«-nak nevezett szabályzat — kevés változás kivételével — általában az addig követett gyakorlatot tette kötelezővé. Azzal az indokolással, hogy az ügymenetet gyorsítsa, a miniszter az ügykezelési munkák egyes fajtáinál határidőket állapított meg. Az iktatóhivatal a beiktatott iratokat összegyűjtötte és naponta kétszer: először déli 12 órakor, másodízben délután 4 órakor előiratok szerelés végett köteles volt átadni az irattárnak, és az irattárnak az előiratokkal felszerelt iratokat másnap délelőtt 10 órakor — most már nem az iktatóhivatalnak, — hanem közvetlenül az illetékes osztályra kellett továbbítania. Kivételek csak a sürgős vagy soronkívüli iratok voltak, amelyeket az irattár haladék nélkül volt köteles felszerelni és továbbítani. Ez a szabályzat irattári feladatul írta elő a neves tárgymutatókönyvek vezetését. Ezt az ügykezelési rendet mintegy negyed évszázadon keresztül nem szabályozták újra. 1895. december 22-én adta ki az akkori igazságügyminiszter a következő évi január 1-én életbelépő ügyviteli szabályzatát. Ennek az iktatásra vonatkozó része annyiban tért el az »előző »körirat« rendelkezéseitől és az addig követett gyakorlattól, hogy 1896. január 1-től kezdve elnöki iktatás alá csak azok az iratok kerülhettek, amelyeket a miniszter, az államtitkár r vagy az elnöki osztály vezetője elnökeinek jelez és a bizalmas tárgyú iratok.. Egyéb iratokat központi iktatás alá kellett bocsátani. Üj volt a szabályzatnak az a rendelkezése is, hogy a beiktatott ügydarabokról — így nevezték az iratokat — készült iktatólapokat az iktatás napját követő reggelen be kellett mutatni az államtitkárnak, távollétében a megbízott miniszteri tanácsosnak.... Az ügykezelésben újabb lényeges változás 1900-ban történt. Az ügykezelés és természetesen azzal együtt az ügyintézés gyorsítása céljából az Igazságügyminisztérium az ügykezelés részbeni decentralizálására tett kísérletet. Október 1-től kezdve egyes ügyféléket kivont a központi iktatás, általában az addig gyakorlatban volt központosított ügykezelés alól, s azok iratainak kezelésére a járásbíróságoknál 1897 óta fennálló jegyzői irodák és a lajstromos iratkezelés rendszerét vezette be. , A lajstromos iratkezelési rendszer az iktatástól annyiban különbözött, hogy nem iratokat, hanem ügyeket számoztak meg — lajstromoztak — s egy ügy iratait egy lajstromszám alatt tartották nyilván. A lajstromozást a jegyzői irodákban végezték. A postát e rendszer bevezetése után is a központi iktatóhivatalban vették át és bontották fel, de a lajstromozás alá tartozó iratokat az illetékes jegyzői irodákhoz továbbították. A jegyzői irodában minden új ügy kezdő iratára rávezették a lajstromkönyv soronkövetkező lajstormszámát, s a lajstromkönyvbe beírták ugyanazokat az adatokat, amiket az iktatásnál szoktak az irat alapján iktatókönyvbe vezetni. Ha a beérkezett iratnak már előirata volt, az újabb iratot az előirat lajstromszámával látták el s a lajstromszám mellett feljegyezték az iratra azt is, hogy az ügyben hányadik iratként érkezett a minisztériumba. Ezt a sorszámot a lajstromkönyv megfelelő rovatából állapították meg, amelybe érkezés sorrendjében bejegyezték az irat beérkezését. A lajstromozás után az iratot az ügy lajstromszáma alá tartozó valamennyi irattal együtt az előadóhoz továbbították. 1908-ban újabb ügyféléket vontak lajstromos kezelés alá. 1911-ben egyes osztályokon külön osztályirodákat állítottak fel. Az osztályirodák és jegyzői irodák között lényeges különbség volt. Ott sem lajstromozás, sem iktatás nem folyt, hanem a központilag iktatott iratóknak az osztályon belüli kezelését végezték. Osztályirodák továbbították az iratot az előadóhoz, a felülvizsgálóhoz, a kiadmányozóhoz, s végül a kiadóba, s mindezeket nyilvántartották.