Levéltári Közlemények, 26. (1955)
Levéltári Közlemények, 26. (1955) - Trócsányi Zsolt: Erdély kormányzata II. Rákóczi Ferenc korában / 148–187. o.
154 . Trócsányi Zsolt harapó/ott az aranynak nem-kincstári úton való értékesítése, amit a törvények igen szigorúan büntettek. Gyulay János Abrudbányán vásárkor kihirdettette: senki feje és jószága vesztésének terhe alatt ne merészelje törvénytelen úton eladni vagy beváltani aranyát; de tisztában lévén azzal, hogy ez a tilalom nem oldja meg az arany termelésből élők gondjait, maga sürgette Sennyeitől a váltás céljaira 10.000 forintnak Abrudbányára küldését. 10 Pénz biztosításának kérdése az aranyváltáshoz azonban — amint látni fogjuk — még 1704 második felében is nehéz probléma maradt. Az igazgatás más ágairól kevés tudomásunk van. A commissariatus-i teendőket részben a magyarországi commissariatusi szervek, részben maguk a seregparancsnokok intézték. Annak, hogy Rákóczi erdélyi közigazgatási kérdésekhez nyúlt volna, elvétve "találjuk nyomát (a fejedelem ugyanis a lehetőségig tartotta magát ahhoz, hogy Erdély alkotmányában a fejedelemnek fenntartott teendőket' csak választott fejedelem végezzen). összegezve: Erdélyben 1703 őszétől 1704 júniusáig kialakult Rákóczi kincstári igazgatásának szervezete, élén Teleki Mihállyal, alatta az inspectorok és a helyi igazgatási szervek hálózatával. A Partium igazgatása elkülönül az erdélyi igazgatástól. Külön szervezetként működik az abrudbányai inspectoratus, amely láthatólag ebben az időben is független Teleki Mihálytól. Az igazgatás többi ágában nem alakult ki rendszer. A helyzet 1704 júniusában—júliusában a gyulafehérvári országgyűlés összehívásával és Radvánszky Jánosnak Rákóczi biztosaként Erdélybe küldésével változik meg. II. Rákóczi erdélyi kormányzata a gyulafehérvári országgyűléstől az Erdélyi Consilium megalakulásáig. Ha azokat az okokat vizsgáljuk, amelyek az erdélyi urakat arra bírták, hogy Rákóczitól országgyűlés összehívását eszközöljék ki, ellentmondásokban gazdag kép tárul elénk. Ne tévesszen meg bennünket az, hogy a gyulafehérvári kuruc országgyűlésnek meg kellett tennie a Habsburgoktól való függés ilyen vagy amolyan formában való felmondását. Ez a szakítás a fegyveres harc kezdetével lényegében már megtörtént. Az erdélyi uraknak — akiknek legtekintélyesebbjei hadifogolyként, vagy a kurucok által ostromolt mentsvárak kapitulációja után kerültek a kuruc oldalra — az országgyűléssel éppen ellenkezőleg az volt a céljuk, hogy »konszolidált« állapotokat teremtsenek a »servile bellum«-tól átszántott Erdélyben, s egyben megteremtsék a maguk külön erdélyi államapparátusát — féltékeny transzilvánizmussal őrizve a maguk különállását, különleges kiváltságait a magyarországiakkal szemben, de főleg a fejedelem kincstári igazgatásának azokkal az erőteljesen kiépülő szerveivel szemben (praefectusság, érchegységi inspectoratus), amelyeknek működésébe nekik nem volt beleszólásuk — s amelyeknek, persze, jövedelmeik sem az ő zsebükbe folytak. Alaposan korlátozni akarták a fejedelem hatalmát. Tehát: külön — inkább kényszerűségből — Bécstől, külön Magyarországtól, egy megkötött kezű fejedelemmel; lényegében folytatva I. Apafi Mihály idejének és az 1690-es évek elejének erdélyi nemesi politikáját. A helyzetet még bonyolultabbá tette az, hogy a fejedelem választás kérdése sem volt egyszerű. I. Lipóttal harcban álltak a gyulafehérvári országgyűlés kieszközlői — de Erdélynek volt két választott fejedelme is: II. Apafi Mihály és Thököly Imre. II. 10 AR I. 254.
