Levéltári Közlemények, 25. (1954)

Levéltári Közlemények, 25. (1954) - Baraczka István: A selejtezés időszerű kérdései / 56–76. o.

72 Baraczka István A levéltárügy szervezetlensége miatt a selejtezés végzetes következményekkel járt. Alkalomszerű és a polgári történetírás igényeinek megfelelő volt az iratanyag értékelése. A selejtezéshez azonban még ezt az értékelést sem vették sok esetben alapul. Többnyire az iratanyag raktározásával kapcsolatban fölmerülő nehézségek, a férőhely hiánya szabta meg a selejtezés időpontját és mértékét. Hajlottak.a selejtezhetetlenség elvi álláspontja felé, minden iratnak jelentőséget tulajdonítottak, de ugyanakkor pl. a gazdasági anyag selejtezése iránt olyan nemtörődömséget tanúsítottak, hogy a selejtezés címén végrehajtott iratpusztítás példátlan arányokat ölthetett. Ä levéltárakban és a közhatóságok, valamint hivatalok irattáraiban az iratanyaggal rendelkezők és az anyag kezelőinek fölkészültségétől, jó vagy rossz szándókától függött a selejtezés eredménye. Az ország egyik legnagyobb levéltárában a legutóbbi évtizedekben estek selejtezés áldozatául pl. XVIII. századi orvosi-receptkönyvek a magyar egészségügy történetének pótolhatatlan kárára. A levéltárügy szervezetlensége nem tette lehetővé, hogy az iratanyag védelmét szem előtt tartó, egységes és eredményes selejtezési elmélet és gyakorlat alakuljon ki. Még a fenyegető kényszer sem vehette rá a polgári kor levéltárosait, hogy a selejtezésnek, »a legnehezebben körülírható levéltári munká«-nak tudományos elméletét és gyakorlatát kidolgozhatták volna. Elegendő talán a selejtezés »tudományos«: indokolását — a második világháború idejéből — idéznünk: »Amíg a múltból átvett és a jelenben is állandóan újonnan keletkező iratanyagnak a korszerű követelményeknek megfelelő elraktározására elegendő terület áll rendelkezésre, nem merül föl az illető iratanyag megőrzésének vagy meg nem őrzésének kérdése. Abban a pillanatban azonban, amikor az irat-, túltermelés a levéltárakat betöltve azokat szétfeszítéssel fenyegeti, egyszerűen helyhiány miatt nem marad más hátra, mint az iratanyagot enynyi és ennyi folyóméterrel apasztani.« (Bánrévy György: i. m. u. ott.) Pedig éppen az idézett tanulmány szerzője sok helyes megállapítást tesz, mégha itt-ott ellentmondásokba jut is. »A selejtezés általános elveként elsősorban az értékelést kell megjelölnünk. A selejtezés alapja ugyanis az iratok tartalmi értékelése, illetőleg értéktelennek minősítése.« (U. ott 160. 1.). Később így folytatja: »...magától értetődik, hogy a selejtezés előre megállapított irányelvek szerint semmiképpen sem történhetik-«. (I. m. 164. 1.). * E tanulmányból is kicsendül a levéltárügy szervezettségének vágya, mely előbbre vinné a selejtezés sürgető problémájának megoldását. »Ha már általános és egységes szabályzatot nem alkothatunk a selejtezésre nézve, legalább megszervezését és végrehajtását illetőleg olyan intézkedéseket kell tennünk, amelyek alkalmasak a levéltári érdekék megvédésére. Bárminő selejtezés csak központi jóváhagyás után és ellenőrzés .mellett volna végrehajtható.« (I. m. 165. 1). A levéltárügy szervezettségének hiánya kétségtelenül a selejtezések ellenőrzésének elmaradásában éreztette egyik legkárosabb hatását. A szervek selejtezését többnyire a szerv vezetője ellenőrizte, kinek érdeke elsősorban az iratok ügyviteli szerepének biztosítása, ügyviteli értékének szemmeltartása volt. A közhatóságok és közhivatalok selejtezéseit, ha ellenőrizhették is az autonomiális keretben szervezett levéltárak dolgozói,.