Levéltári Közlemények, 25. (1954)

Levéltári Közlemények, 25. (1954) - Baraczka István: A selejtezés időszerű kérdései / 56–76. o.

A selejtezés időszerű kérdései 63 lényegében túlzásba azokat, akik csak egy bizonyos koron túl hajlandók »történeti« anyagról beszélni, csak a múlt bizonyos szakán túl keletkezett iratanyagban értéket látni. Ugyanez a szemlélet ragadta el azokat is, akik úgy vélték, hogy minden, még a legjelentéktelenebb, átmeneti és közvetítő jellegű irat is — tekintet nélkül a bennük megörökített adatok többszörös föllelhetőségre — rendeltetéssel bír. E szemlélet híveiből toborzódtak a selej.tezhetetlenség elvi álláspontjának képviselői. Pedig éppen a ritkasághoz fűződő érték figyelembevételével végrehajtott iratértékelés, illetőleg az ennek alapján végrehajtott selejtezés, módszereiben következetesen és jól alkalmazva —- veszélyezteti a legkevésbbé az iratanyagot. Sőt azt lehetne mondani, hogy ez az egyetlen értékelés, amely minden irat legalább egy példányban való megőrzését biztosítja. Kiindulópontjául mindössze azt kell tekintenie, hogy minden iratot, amely valamiféle adatot csupán egyetlenként tartalmaz, meg kell őrizni, mert feltételezetten minden adat önmagában értékes. Tegyük fel, hogy minden irat önmagában értékes., mert a tudomány, a jog, a gyakorlati élet, stb. szempontjából értékes adatot vagy adatokat tartalmaz. Egészen kézenfekvő, hogy ha a szóbanforgó irat a mondott adatokat egyetlenként tartalmazza, azaz egyetlen más iratban sem lelhetők fel az adatok, az irat értékesebb lesz, mint az olyan, amely más iratokban is föllelhető adatokat tartalmaz. Az iratnak ez az.értéke azonban nem önmagából fakad, hanem abból a külső körülményből, hogy egy vagy több példányban áll rendelkezésre. Ugyanígy egy önmagában kisebb jelentőségű iratsorozat értéke, jelentősége kétségtelenül növekszik, ha egyetlen forrása marad az általa megőrzött adatoknak. Az a tény, hogy az iratsorozat egyetlen forrás maradt, ugyancsak nem annak belső értékéből fakad, hanem a külső körülményekből, amelyek elpusztították az ugyanezen adatokat tartalmazó egyéb lelőhelyeket, forrásokat. A dolog természetéből következik, hogy a tétel fordítottja is áll. Vagyis minél több példányban tartalmazzák az iratok ugyanazon adatokat, értékük annál kisebb lesz. Ez az értékcsökkenés hasonlóképpen külső körülmények következménye, nem az iratok belső értékéből ered. Mielőtt tehát az irat, vagy az iratanyag mélyebb értékelésébe bocsátkoznánk, beszélni kell az iratok önmagukban meghatározott és körülményeikben meghatározott értékéről, minthogy ilyenek vannak, és mert ezek a selejtezéshez nélkülözhetetlenek. Nélkülözhetetlenek azért, mert pusztán azzal a ténnyel, hogy az adatok lelőhelyeit fölmérjük, tisztázzuk, rangsoroljuk, megvetjük az alapját az iratok önmagukban való értéke jobb és alaposabb megítélésének, elbírálásának. Nélkülözhetetlenek továbbá azért, mert az iratanyag önmagában meghatározott és körülményeiben meghatározott értékének elválasztásával már állást foglaltunk az iratanyag egy részének, eshetőleg nagyobb részének selejtezését illetőleg anélkül, hogy egyetlen önmagában is értékes adat kiselejtezését kockáztatnánk, hiszen mindössze azon az alapon teszünk különbséget irat és irat között, hogy egyetlen vagy több példányú-e az. Az értékelésnek ez a szempontja és módja sem olyan egyszerű és probléma nélkül való azonban, mint az első pillanatra látszik. Az iratanyag, illetőleg egy irat önmagában meghatározott értéke összefüggésben lehet más iratanyag, illetőleg irat önmagában meghatározott értékével, sőt körülményeiben meghatározott értékével is. Az összefüggésben az oda tok