Levéltári Közlemények, 25. (1954)

Levéltári Közlemények, 25. (1954) - Baraczka István: A selejtezés időszerű kérdései / 56–76. o.

m Baraczka István mellett. Ezek a körülmények azonban — úgy véljük — eléggé az abszolútizmus után következő »törvényességnek« és a magyar minisztériumok kialakulásának időpontjára és jelentőségére utalnak. Fel kell vetni ezzel kapcsolatban azonban, hogy a közigazgatásnak jogszabályok alá való rendelése, az egyéni szabadság érvényesülése — eltekintve az abszolutizmus reakciójától — valamint a »jogállam« alapjainak lerakása s ezzel kapcsolatban a nagyobb mérvű írásbeli ügyvitel nem 1867-el, hanem. 1848 után veszi kezdetét. Másrészről viszont az igazságszolgáltatás szerveinek kialakulása, az önkormányzati közigazgatás új alapokra való helyezése, a rendészet elkülönülése 1867 után következnek be, — működésük írásbeliségével az iratanyagot ugrásszerűen emelve. Elméletileg a selejtezhető iratanyagnak korhatárt szabni egyáltalában helytelen. Ha ugyanis azt mondjuk, hogy az iratanyag 1867-ig visszamenőleg selejtezhető és az ennél régebben keletkezett iratanyag nem selejtezhető: ez kétféle következtetésre ád lehetőséget. Vagy annyit jelent, hogy az 1867 előtt keletkezett iratanyag mindenestül értékes, és ezért nem selejtezhető, — ami nem felel meg a valóságnak; vagy annyit jelent, hogy egyelőre nem szükséges a selejtezése, mert kevés makulatúrát tartalmaz — és ebben az esetben ez a korhatár csak ideiglenes jellegű lehet. Gyakorlatilag természetesen lehetséges esetleg hosszabb érvényű, de mégis ideiglenes selejtezési határév kitűzése. Ebben az esetben azonban az adott időpont egész dokumentációs anyagának fölmérése, az iratanyag értékelésének és kezelési rendjének eredményei, és illetőleg fordulópontja lehet az irányadó. Meg kell jegyezni, hogy mind az 1867. év selejtezési határévül kijelölése, mind egyéb, elválasztó évek kijelölése, melyek csak valamiféle összefüggésben is vannak az iratanyag értékére való következtetés lehetőségével, s*ok terminológiai zavarra adtak eddig is alkalmat. Ennek következtében használatosak a »történeti anyag« és »újkori anyag« (»irattári anyag«) megjelölések, amelyek nem állják meg a helyüket. Emellett akarva-akaratlan az anyag értékelésének olyan látszatát keltik, amelynek nincsen reális alapja. Az iratanyag selejtezésének alsó korhatára tekintetében sem jobb a helyzet a felső korhatárénál. Van ugyan élő jogszabályunk, amely szerint a szervek iratanyagukat öt év letelte után selejtezni tartoznak és az ügyvitelben nem szükséges (»rendszeresen« nem szükséges) iratokat a levéltárak veszik át: néhány év tapasztalata azonban arra mutat, hogy a selejtezésnek ez az alsó korhatára, és különösen a vele együtt járó levéltári begyűjtés túlzottan kis parcellákra tördeli az anyagot, továbbmenően a vele kapcsolatos levéltári munka észszerűségéhez is egyre több szó fér, az anyag értékelése pedig ilyen időtávlatból problematikus. Az ötéves alsó korhatár annak idején indokolt volt. Az 1919 március 31-i dekrétum alapján a szovjet levéltárosok hasonló körülmények között öt év eltelte után valamennyi lezárt ügyiratot levéltárba szállítottak, természetesen kiselejtezve etőbb valamennyi olyan ügyiratot, amelynek tudományos és gyakorlati jelentősége nem volt, vagy több azonos példányban állott ugyanaz az irat rendelkezésre. (V. ö. Csernov: A levéltárügy története és szervezete a Szovjetunióban. Budapest, 1952. 39. 1., valamint Mityajev: A levéltárügy elmélete és gyakorlata, Budapest, 1954. VII. fejezet.)