Levéltári Közlemények, 25. (1954)

Levéltári Közlemények, 25. (1954) - Baraczka István: A selejtezés időszerű kérdései / 56–76. o.

58 Baraczka István darabjainak értékeléáét, elbírálását, valamint kiemelését, eltávolítását nevezzük selejtezésnek. Az értékes és értéktelen darabok együttes jelenléte, valamint meghatározásuk keresztülvihetősége adják meg az alapot a selejtezésre, teremtik meg a selejtezés lehetőségét. A selejtezés indokolása többféle lehet és időnkint változhat. Egyebek között közismerten azért szoktak selejtezni, mert a készlet értéktelen darabjainak raktározása, azok nagy mennyisége miatt, nehézségekbe ütközik; vagy mert a készletben értéktelen darabok anyagát másra gazdaságosabban, előnyösebben lehet felhasználni. Lényegében mindez vonatkozik az iratanyag selejtezésére is. Ha a levéltári anyagban értékes és értéktelen iratok vannak, továbbá, ha az értéktelen iratok meghatározhatók és kiemelhetők: az iratanyag selejtezése lehetséges. A papír nyersanyaga iránt megnyilvánuló igény, a levéltári raktárak férőhelyeinek korlátozott lehetősége, továbbá a levéltárosok értéktelen anyagra fordított munkájának lehető kiküszöbölése érdekében az iratanyag selejtezése szükséges. A selejtezés szükségessége mindezeken túlmenően magából a levéltár fogalmából logikusan következik. Ha a levéltár az iratok őrzője, kezelője, stb., akkor nyilvánvalóan nem akármilyen iratokat őriz, kezel stb., hanem csakis értékes, jelentős iratokat. Márpedig aligha lehet vitás, hogy selejtezés nélkül a levéltárba nemcsak ilyen iratok jutnának be, de legalább is nemcsak huzamosabb időre értéket képviselő iratok. Ha tehát a levéltár meg akar felelni a feladatának, akkor az iratanyagot értékelnie, selejteznie kell, hogy valóban értékes iratok őre, gondozója legyen. Az iratanyag selejtezésének lehetőségét határozottan el kell választani az iratanyag selejtezésének szükségességétől. A fő és elsődlegesen megoldandó kérdés a selejtezés lehetőségének tisztázása. Ha valóban selejtezésről és nem iratpusztításról van szó, a szükség kívánalmainak a lehetőség szabta határokon belül kell mozogniok. A tőkés országokban a XX. század első felében, de az ezt megelőző időkben folyt selejtezések is azért jártak annyi balsikerrel, mert a selejtezés lehetőségének kérdéseit elhanyagolták, a selejtezés szükségessége elől viszont kitérni nem tudtak. Az iratanyag objektív értékelését elmulasztották és a sürgető selejtezéseknél szubjektív szempontok érvényesülésének adtak lehetőséget. Így következtek be nálunk is, a külföldön is azok a veszteségek, amelyeket a modern kutatás oly fájdalmasan érez. (V. ö. Berent Schwineköper referátumát a,NDK levéltárosainak 1952. évi, weimari konferenciáján: Das Massenproblem in den Archiven. — Archivarbeit und Geschichtsforschung, Rütten & Loening, Berlin, 1952. 139. 1.). . Nem lehet viszont csodálkozni azon, hogy az ilyenfajta selejtezések heves ellenzésre találtak. A káros selejtezések ellenzői azonban, ugyancsak a problémák alapos vizsgálatának mellőzésével, ellenkező végletbe csaptak. Olyan következtetést vontak le, mint amilyent a gráci történész, Zwiedineek-Südenhorst foglalt össze az 1901. évi drezdai levéltárosnapon. Szerinte a levéltárost semmi sem jogosítja fel arra, hogy a múlt írásait megsemmisítse. Sohasem lehet tudni ugyanis, hogy a kutatás új módszerekkel milyen, eddig ismeretlen eredményeket érhet el. (V. ö. i. h.) — Ez a megállapítás lényegében az iratanyag objektív értékelésének lehetőségét vonja kétségbe. Bár gyakorlati jelentősége sohasem volt, a magyar