Levéltári Közlemények, 20–23. (1942–1945)

Levéltári Közlemények, 20–23. (1942–1945) - IRODALOM - Donászy Ferenc: Széll Sándor: Városaink neve, címere és lobogója. Budapest, 1941. / 398–399. o.

398 IRODALOM Széli Sándor: Városaink neve, címere és lobogója. Budapest, 1941. 94 1. + 1 táblázat. 8°. Jószándékú és népszerű módon igyekszik e munka a nagy= közönséget a városi címereink és lobogóink múltjának tanulmá= nyozásába bevezetni. E téren nincs is baj. A szerző azonban ele mulasztotta azt az elemi kötelességet, hogy a legújabb tudományos szakirodalmat tanulmányozza. Munkájának első részében városneveink eredetét igyekszik tisztázni. Ha a nagyközönség számára szánta is tanulmányát, mégs sem szabad nagy általánosságban és teljes bizonyossággal kijelenteni olyan dolgokat, amelyeket nyelvészeink még nem fejtettek meg. A szerző, szerint pl. Buda és Bihar a honfoglalást kétezer évvel megelőző időkből származó szkita nevek. Németh Gyula magyará= zata szerint a Bléda (Buda) név gót eredetű és semmi köze a sokkal később szereplő magyar Buda személynévhez. Bihar pedig szláv ere* detű személynév. Szörény nem személynév, hanem a türkben a szever köznév, a. m. mormota. Szintén merész állítás az, hogy «a hunok vezető rétege ugyanazt a türk nyelvet beszélte, mint a honfoglaló magyar törzsek vezetői". A nyelvtudomány megállapítása szerint Árpád családjában sok a türk eredetű személynév, de kétségtelenül magyarul beszéltek. Fontos városnevek magyarázata egyszerűen kimaradt: Kassa, Vác, Fülek, Léva stb. A második rész címertani alapfogalmakat ad. A szerző itt is több tévedésbe esik. Nem lehet a címerek őseinek tekinteni sem a nomád népek totemjelvényeit, sem a római légiók katonai jelvé= nyeit. A szkita szarvas=motívum nyomán a szarvast mondja a ma= gyarok legősibb jelvényének, amit Szarvas városa őrzött meg címerében. Szarvasnak azonban kimutathatólag nincsen ilyen középkori pecsétje. A szakirodalom mellőzésére mutat, hogy a magyar címer magyarázatában még a múlt századbeli Baal Jeromos szimbolista magyarázatánál tart, amikor a magyar címer vörös= fehér vágásaiban a hét honfoglaló törzset, András és Imre vágásos pecsétjein lévő kis oroszlánokban pedig a hét honfoglaló hadnagyot látja. Szintén teljesen téves magyarázat, hogy a heraldika virág= korában a mesteralakoknak nem lett volna jelentőségük. A harmadik részben a városi címereket tárgyalja a szerző. Az itt található címerfelsorolás messze van a teljességtől és főleg itt mutatkozik meg a magyar szakirodalom tanulmányozásának hiánya. A következő részben a zászló és lobogó használatát és tör= téneti múltját foglalja össze. A munkát a magyar városi és községi címerek gyűjteménye és a városi lobogók színes táblázata egé= szíti ki. Sz. az előszóban azt írja: «Az.összes városok hiteles címereinek gyűjteménye a könyv függelékében... egyenesen hézagpótló munka». Később is hangsúlyozza, hogy «az egyes városok helyes és hitelesített címerrajzait» teszi közzé. Ezzel szemben a Sz. által bemutatott címerrajzok, szinte kivétel nélkül, a legjobb esetben is csak nagyjában adják vissza a kormányhatóságilag megállapított