Levéltári Közlemények, 18–19. (1940–1941)

Levéltári Közlemények, 18–19. (1940–1941) - ÉRTEKEZÉSEK - Szabó István: A magánlevéltárak ügye / 76–105. o.

A MAGÁNLEVÉLTÁRAK ÜGYE 95 gánlevéltárak és a történelmi iratok tulajdonosai ,»minden direkt vagy indirekt kényszernek alkalmazása nélkül" szólíttassanak fel, hogy levéltáraikat és jogi irataikat önként ajánlják fel a felállítandó levéltárnak. Az Akadémia a közhelyesléssel fogadott indítványt, melynek főtárgya a felállítandó Országos Levéltár volt, a belügyminiszterhez továbbította, aki 1872-ben ankétot hívott össze. Az ankét javaslata elsősorban szintén a felállítandó országos levéltár, valamint a hiteles helyi, vármegyei, városi és községi levéltárak kérdésével foglalkozott, de szólott a családi levéltárakról is, annak a véleményének adva kifejezést, hogy ezek „magántulajdont képeznek s így az állami beavatkozás körén kívül állanak", de az Országos Levéltárnak leendő felajánlásukat, esetleg letéteményezésüket minden eszközzel elő kell mozdítani. „Általában — mondja az ankét javaslata — oda kell hatni, hogy a hatóságok, testületek és családok levéltárainak, a megállapítandó terv szerint, lajstromai készíttessenek és az állami levéltárban elhelyeztessenek." Az ankét eredménye az lett, hogy felállíttatott a mai Országos Levéltár, de a nélkül, hogy a magán, a családi levéltárak kérdése révbe jutott volna. A családi levéltárak kérdését, mely tehát az Országos Levéltár felállításakor külön kérdésként maradt víszsza, továbbra is a tudományos szervezetek és körök vették gondjaikba. Még 1873-ban a Magyar Történelmi Társulat igazgatóválasztmányának október 2-án tartott ülésében — a Társulat titkára, Szilágyi Sándor jelentve, hogy Csáktornyán egy szivarárús boltban takaróul használt régi okmányok megmentésére eredményesen küldetett ki — szóbakerült „az uradalmi s családi levéltárak tulajdonjogának ügye, s hogy vájjon nem volna-e célszerű azok biztos megőrzése tekintetéből törvényjavaslatot készíteni?" A választmány arra az álláspontra helyezkedett, hogy „fennálló törvényeink az ily levéltárakat úgyis nem magántulajdonul tekintik", de a törvényjavaslat eszméje elejtetett azért is, mert Szilágyi Sándor említette, hogy a kultuszminiszter ezen ügyre nézve üdvös intézkedéseket tesz foganatba, viszont a törvényhozó testület az adott politikai viszonyok között ilyen törvényjavaslat tárgyalására úgysem tudna időt szakítani. Ma már nem lehet megállapítani, hogy a Magyar Történelmi Társulat igazgatóválasztmánya milyen „fennálló törvények"-re gondolt, amikor az uradalmi és családi levéltárakat azok értelmében nem magántulajdon tárgya-