Levéltári Közlemények, 18–19. (1940–1941)

Levéltári Közlemények, 18–19. (1940–1941) - IRODALOM - Istványi Géza: Hirsch, Hans: Methoden und Probleme der Urkundenforschung. (Mitteilungen des Österreichischen Instituts für Geschichtsforschung. LIII. 1–20. pp. / 503–505. o.

504 IRODALOM előadásban tárja fel az új útkeresés okait. Sorra veszi a német oklevéltudomány történetéből azokat a momentumokat, amelyek az új fejlődésre vezettek. A Sickel-féle „Urkundenlehre"-ből indul ki. Ennek lényege, — mint tudjuk — az írási;sszehasonlítás, meg a diktátumvizsgálat volt és mindezek alapján oklevélcsoportok, kancelláriai tulajdonságok megállapítása, egyszóval az oklevelek hatalmas tömegének öncélú rendszerezése, osztályozása. Síckel módszerének és célkitűzéseinek- már bizonyos továbbfejlődését jelentette a múlt század hetvenem, nyolcvanas éveiben Ficker munkássága. Ő az oklevelek jogtörténeti fontosságára mutatott rá és egyebek között hirdette, hogy oklevelek alapján kell megírni a német alkotmány- és jogtörténetet. Ficker tehát már túllépte a diplomatikai öncélúság álláspontját. Sickel tanítványai és utódai, Kehr, Redlich, Brandi, Steinacker, Dopsch, Mühlacker Ficker irányát fejlesztetek tovább, belátták, hogy Síckel módszere ugyan pompás eszköz a „díserimen veri ac falsi ín vetustis membranís" eldöntésére és így tovább is ragaszkodtak hozzá, de itt nem állhattak meg, hanem, mint H, mondja, igyekeztek a a diplomatikát a történelemtudomány közvetlen munkásává tenni és a diplomatikai adatokat a történelem ábrázolására közvetlenül felhasználni. így alakult ki lassan a régi rendszerező „Urkundenlehre"-bői az új „Urkundenforschung". Nem az oklevelek külső formájának, írásának, nyelvének, stílusának megállapítása volt fontos többé, hanem az oklevelek tartalmának mentől tökéletesebb meghatározása. Az új német diplomatika e szerint már a XX. század elején „történeti segédtudományból a forráskutatásnak egy kiegészítő ága lett", vagy, mint máshelyütt mondja H., „urkundliche Quellenkunde". A diplomatikai munkát a német tudósok javarésze nem tekintette öncélnak többé, hanem csupán eszköznek valamilyen jogtörténeti vagy gazdaságtörténeti végcél elérésére. H. ebben az irányban látja az eljövendő fejlődés lehetőségeit. A diplomatika, — vagy mondjuk talán az ő terminus technícusukkal — az oklevélkutatás feladatai kettősek. Az első megegyezik a Sickel—Bresslau-féle célkitűzéssel: az oklevelet leírni és megállapítani, hogy milyen mértékben értékesítheti a történettudomány. A munka második része a diplomatika számára már új feladat, E szerint a diplomatikusnak kell az oklevelek „meghatározása és leírása által nyert ismereteket felhasználnia és az oklevelekből, mint a történeti lét emlékeiből minden többi forrás összevetésével rekonstruálnia a multat". H. e célkitűzések szerint a már elavult Síckel-i alapokon Bresslautóí megírt kézikönyv pótlására új összefoglalást sürget. Annak kifejtésével azonban sajnos adós marad, hogy miként képzeli el az új összefoglaló kézikönyv fölépítését. E helyett példákat hoz föl az új célkitűzésű diplomatikai munkára, rámutat arra, hogy diplomatikai alapon hogyan lehetne és hogyan sikerült már fontos jog-, gazdaság- és népiségtörténeti problémákat megoldani.