Levéltári Közlemények, 18–19. (1940–1941)

Levéltári Közlemények, 18–19. (1940–1941) - ÉRTEKEZÉSEK - Jánossy Dénes: A modern aktatermelés és a levéltár / 43–55. o.

48 JÁNOSSY DÉNES ezenfelül szerves összhangban kell állniok mindazon hatóságok, hivatalok és intézmények irattárai részére készült selejtezési tervezetekkel, amelyek a közigazgatási hierarchia láncsorában egymásba kapcsolódva, illetve egymás fölé vagy alá rendelve vannak hivatva a közigazgatás valamely ágazatának képviseletére. Mert ha e körülményre nem vagyunk figyelemmel, el nem kerülhetjük, hogy a tervezetek egymást tartalmilag keresztezik, illetve megismétlik, ami aztán a selejtezés gyakorlati eredményességét kétségessé teszi. Ehhez képest tehát mindazon irattári állagok, amelyek az ilyen kompetencia- és ügymenetelemzések, illetve azok eredményeihez képest végrehajtott selejtezések után maradnak fenn, volnának azok a kútfőértékű iratok, amelyeknek megőrzéséről gondoskodnunk kell. A közigazgatási irattárakban rejtőző kútfők felkutatása és azok megőrzéséről való gondoskodás csak központi irányítás mellett képzelhető el, amelyre a felállítandó országos levéltári főfelügyelőség volna természetszerűleg hívatva. Az egyszeri munkaterületelemzés azonban még nem vezethet eredményre. E munkálatokat időnkínt meg kell ismételni, illetve az alárendelt állami szerveknek a főfelügyelőséghez kellene fordulni, valahányszor a ,,selejtezhető" és „nem selejtezhető" munkarészek összetételében a hatáskör és illetékesség változása esetén eltolódások jönnének létre, amelyek az egyes íratok kútfőértékének megállapítására is kihatással lehetnek. Hogy a megőrzésre kerülő irattárak hol volnának elhelyezendők, arra nézve a főbb hatóságok és hivatalok regísztratúráira vonatkozólag az 1934. évi VIII. t.-c. 12. §-a már irányt mutatott. Ehhez még csak azt tehetnők hozzá, - hogy az országos jellegű közintézmények levéltárainak is az Országos Levéltárban volna helye, bár az országos levéltári főfelügyelőség működésének egyik legfontosabb ága volna, hogy az állam központi levéltárába irányuló iratinflációt a lehetőséghez képest visszatartsa. Ennek természetes megoldási módja volna, ha az olyan országos jellegű intézmények, mint például a már említett OTI., MABL stb. maguk vállalnák el kútfőértékű irattárrészeík mégfelelő megőrzését, mely esetben az országos levéltári főfelügyelőség szerepe csak a szaktanácsadásra és ellenőrzésre, nem pedig a folyó közigazgatáshoz már nem szükséges iratoknak megőrzésre való átvételére is irányulna.