Levéltári Közlemények, 18–19. (1940–1941)

Levéltári Közlemények, 18–19. (1940–1941) - IRODALOM - Jánossy Dénes: Christopher, H. G. T.: Palaeography and archives. A manual for the librarian, archivist and student. London, 1938. / 485–488. o.

IRODALOM . 487 riumába szállíttassék be, ha az illető állami vagy autonóm szerv saját levéltár felállításáról nem gondoskodott. Ugyancsak a vidéki közkönyvtárak feladatává vált a magánosok által vételre felajánlott vagy ajándékozott egyes oklevelek, családi, gazdasági levelezések átvétele és megőrzése. Az ilyen egyes darabok azonban nem alkotván levéltárat egyelőre időrendi sorrendben helyeztettek eL Midőn a szerző az előadottakban ismerteti az angol közkönyvtáraknak a levéltármentésbe való bekapcsolódását, a továbbiakban részletes utasítást ad a vidéki köz- és magánlevéltárak rendezésére, kiemelvén egyúttal annak nehézségeit, ha segédkönyv nem áll rendelkezésre. Egyébként a Public Record Office, továbbá a British Records Association külön lajstromokat dolgozott ki az önkormányzati (grófsági, községi), egyházi és magánlevéltárak töredékeinek egyöntetű elvek szerint való rendezésére. Könyvének további részében a szerző a raktárhelyiségek korszerű építésével, majd azzal a kérdéskomplexummal foglalkozik, hogy a levéltárnoknak miképen kell bánnia a közhatóságok által megőrzésre átadott adminisztratív irattárakkal. Elvileg persze a szerzőnek is az volna az óhaja, hogy a könyvtárak közlevéltári repozítóriumai csak olyan iratokat vegyenek át megőrzésre, amelyekre a folyó közigazgatásnak már nincs többé szüksége. De azután maga is hangsúlyozza, hogy ezen szempontot vajmi nehéz érvényre juttatni, különösen akkor, ha a közhatóságok helyhiányra való tekintettel akarnak szabadulni régebbi irataiktól, amikor is a levéltárnok azon megoldhatatlannak látszó dilemma elé kerül, hogy vagy átveszi a közigazgatás régebbi évfolyamait és egyúttal vállalja az iratkölcsönzéssel járó terheket, vagy veszni hagyja ezeket az iratokat, amelyek pedig idővel kútfőértékűvé válhatnak. Itt érinti aztán a selejtezésnek^alóságos irodalommá duzzadt problémáját, amellyel szemben Jenkínson álláspontjára helyezkedik, aki szerint egyedül és kizárólag az aktát termelő szerv van hívatva annak eldöntésére, hogy mit kell kiselejtezni egy irattárból és mit kell megőrizni. A szerző ugyanis, épúgy mint Jenkínson, az aktának csak kizárólag jogi értékét veszi tekintetbe, mert ha szerinte a történész juthat szóhoz a selejtezésnél, akkor egyáltalán lehetetlen selejtezést végezni, mert a történész minden aktát meg akar őrizni. E fából vaskarika-problémát tehát ő íem tudja közelebb hozni az adminísztátort és a történészt egyaránt kielégítő megoldáshoz. Megelégszik tehát a kü-