Levéltári Közlemények, 18–19. (1940–1941)

Levéltári Közlemények, 18–19. (1940–1941) - ÉRTEKEZÉSEK - Sinkovics István: Irattár és levéltár / 17–42. o.

ÍS SINKOVICS ISTVÁN uralkodók maguknál tartják magán- vagy közjogi természetű fontos irataikat, okleveleiket, szerződéseiket, a legvédettebb helyen, a kincstárban őriztetik.

2 A középkori hivatalok iratanyagukat az irodában helyezik el, hogy mindig kéznél legyen, ha a folyó ügyintézésnek szüksége van reá. Kifejezetten az iratőrzés céljára, az ügyviteli iratanyag kezelésére szolgáló helyiségeket, hivatalokat az újkor fokozódó írásbelisége teremtett. A megőrzésre váró írásos anyag, természete szerint, nem egyforma; az íratok értelme, haszna szoros összefüggésben áll azzal a társadalmi rendszerrel, amelyben keletkeztek, és többet-kevesebbet alakít rajtuk a keletkezésük óta eltelt idő. Attól kezdve, hogy szétoldódtak a közösségek, amelyek írás nélkül nyilvántartották a beléjük tartozók sorsát, apákról-fíúkra, megszakítatlan folytatásban, és mindenkinek saját magának kellett igazolnia elfoglalt társadalmi helyzetének, életformájának, cselekedeteinek jogosultságát, igen megnövekedett a jogbíztosító íratok értéke, Nem csoda tehát, hogyha a társadalom egészen másként becsülte meg az okleveles anyagot, fontos jogok, jogigények, kiváltságok, kedvezmények alapját, mint azokat az iratokat, amelyekhez nem fűződött jogi érdek, Más oldalról nézve, másikfajta különbséget láttak meg irat és írat között. A folyó ügyvitelnek mindenkor a hozzá időben közel eső iratokra van szüksége, és egyre idegenebbek, érdektelenebbek lesznek számára azok, amelyeket csak laza szálak kapcsolnak a jelenhez, vagy még ennyi sem, mert ezek a szálak már éppenséggel elszakadtak. A régebbi anyagtól tehát, mint felesleges, haszontalan tehertől, a hivatalok igyekeznek megszabadulni. A múlt században a romantika által ébresztett történeti érdeklődés egy harmadik választóvonalat húzott az iratok közé. Nem a jogi használhatóság mértékét nézte, nem a hivatal érdekeit, hanem azt hirdette, hogy az irat a múlt közvetítője, segédeszköz az elmúlt élet megelevenítéséhez, a történetírás számára tehát csak távolabbi korok iratanyaga jelent értéket. Az iratok különféle szempontú értékelése természetesen meglátszik elhelyezésükben, védelmükben. Innen van» hogy néhol egyházak, városközösségek, hivatalok már régtől kezdve különválasztva, a legmegbízhatóbb helyen meg2 Bresslau, H.; i. m. I, 161—170-, 182—183. 1,; Löher, F.: Archivlehre (Paderborn, 1890.) 91., 95. 1.; Kumorovitz B. L.: A leleszi konvent országos levéltárának története. Lev. Közi, X, (1932.) 223. 1.