Levéltári Közlemények, 18–19. (1940–1941)

Levéltári Közlemények, 18–19. (1940–1941) - ÉRTEKEZÉSEK - Szabó István: A magánlevéltárak ügye / 76–105. o.

9 100 SZABÓ ISTVÁN jesen a tulajdonos tetszésére lenne bízva. A törvénynek természetesen biztosítani kellene a magánlevéltárak tulajdonosait, hogy levéltáruk megszemlélése részükre semmi anyagi vagy erkölcsi kárral nem jár s egyedül azt a célt szolgálja, hogy megállapítható legyen a levéltár történeti jelentőségének mértéke s ehhez képest esetleg ú. n. „történeti emlék"-nek nyilvánítása. Az állam rendelkezési jogát ugyanis csak azokra a magánlevéltárakra lehetne kiterjeszteni, amelyek különös történeti jelentőséggel bírnak s így sértetlen fennmaradásuk és használhatásuk nyilvánvalóan közérdeket képez. Az ilyen levéltárak „történeti emlék"-eknek nyilvánítandók lennének s az államnak felügyelete alá kerülve, további rendelkezések biztosítanák e levéltárak anyagának időtlen megőrzését és tudományos használatát. E rendelkezések tehát csak e történeti emléknek nyilvánított levéltárakra vonatkoznának, s azok a magánlevéltárak, amelyek nem nyilváníttatnak „történeti emlék"-nek, e rendelkezések hatályán kívül maradnának, Az utóbbiak tulajdonosait tehát csak a bejelentési és az a kötelezettség terhelné, hogy levéltárukat szemle esetén az állami levéltári hatóságnak megmutassák. Az állam részére természetesen mindig fennmarad az a jog, hogy e levéltárakat is a jövőben bármikor történeti emléknek nyilváníthassa. Akkor, amikor nem valamennyi, hanem csak a különös történeti beccsel bíró s ennek következményeként hatósági lajstromba kerülő magánlevéltárak fölé kívánjuk az állam védő kezét kiterjeszteni, olyan elvi alapra helyezkedünk, amelyen az osztrák, olasz és észt törvények felépültek s amelyet a szakirodalom megnyilatkozásai szerint más tervezetek is előreláthatólag magukévá fognak tenni. Ez a megoldás nem gyökértelen a magyar talajban sem, mivel műemlékvédelmünk s a természetvédelemről a közelmúltban alkotott 1935. évi IV, t.-c, is hasonló alapokon nyugszik. Gyakorlatilag nem képzelhető el olyan megoldás, amely nem a kiválasztás elvén nyugodna s így megkülönböztetés nélkül minden magánlevéltárt felölelne és szabályok alá foglalna, mivel ez a megoldás teljesen végrehajtható sohasem lenne. Gondoljunk arra, hogy még az esetben is, ha a levéltár fogalma pontosan meghatároztatnék is, mindenkor kétséges lenne, hogy hol van a levéltár alsó határa, hol végződik egyáltalában a levéltárnak tekinthető iratösszesség, hiszen elméletileg —• mondhatni —minden természetes és jogi személynek van levéltára.