Levéltári Közlemények, 17. (1939)

Levéltári Közlemények, 17. (1939) - IRODALOM - Jánossy Dénes: Adams, Randolph G.: The character and extent of fugitive archival material. The American Archivist, Vol. II., No. 2. 1939. / 313–316. o.

314 IRODALOM esetben természetesen tág tere nyílik a hiányok felett való latolgatásoknak. Kétségtelen, hogy minden országban, így az amerikai Unióban is, ahol csak az utolsó évtizedekben indultak meg a levéltárügy szervezési munkálatai, nagy mennyiségben akad magánkézben olyan hivatalos természetű levéltári anyag, mely múzeumok, könyvtárak kézirattáraiban, árverési csarnokok kiállításaiban, illetve régiségkereskedők vagy magánosok kéziratgyűjteményeiben foglal helyet. Mikor a tanulmány szerzője e tényt megállapítja, mindjárt polémiába kezd Jenkínsonnal, a londoni Public Record Office igazgatójával, akinek azt az elví megállapítását, hogy ami nincs egy levéltárban, az nem levéltári anyag — igen helyesen — nem teszí magáévá. És épen annak bizonyítására, hogy az amerikai közhatóságoknál mindig élt irataik tulajdonjogának tudata, számos tulajdonjogi per részletes ismertetésével mutat rá az amerikai állami levéltárak kötelességére, hogy — amennyiben az őrizetük alatt álló levéltártestek hiányzó darabjainak hollétéről tudomást szereznek — azok visszaszerzésére mindenképen — tehát végső esetben bírói úton is — törekedníök kell. A tulajdonjog érvényesítése terén — legyen bár szó közvagy magántulajdonról — az Unió törvénykezési gyakorlatában igen érdekes fejlődést állapíthatunk meg. íme lássuk ennek igazolására a következő jogeseteket: 1785 május havában George Washington egy sajátkezű utasítást küldött New York városának, mely — beérkezése után — a városi levéltárnak szerves részévé, illetve a város tulajdonává vált. Később aztán Washingtonnak ez a politikai és történeti értékű írása nyomtalanul eltűnt és csak 1863-ban egy John Allan nevű könyvgyűjtő halála után tartott árverésen került újra a nyilvánosság elé, Az elveszett írásos emlék ezúttal, mint az Allan-féle árverési katalógus 3442, tételszáma vált ismeretessé, amelyet Mr. De Witt C, Lent gyűjtő az árverésen 2050 dollárért szerzett meg, Amínt erről New York város tanácsa értesült, tulajdonjogi pert indított Mr. Lent ellen, amelyet váltakozó sikerrel egészen 1868-ig folytatott, míg aztán fellebbezés folytán a newyorki legfelső törvényszék végső ítéletét meg nem hozta. Ebben a törvényszék a felperes New York város tulajdonjogát elismerte és az alperes Mr, Lentet a Washington-irat kiadására kötelezte. Igen tanulságos az ítélet indokolása, amelyből kiderül, hogy a törvényszék a felperes tulajdonjogát csak bizonyos körülmények fennforgásának bírói megállapítása után ismerte el érvényesíthetőnek. Perdöntő körülménynek tekintette ugyanis, hogy New York város egészen az árverés időpontjáig nem tudott arról, hogy a szóbanforgó iratot a néhai Allan gyűjtő birtokolta. Mert ha ez igazolható lett volna — így szólt az indokolás —, akkor a tulajdon elévülésére a New York államban fennálló törvényes rendelkezések lettek volna irányadók.