Levéltári Közlemények, 17. (1939)

Levéltári Közlemények, 17. (1939) - ÉRTEKEZÉSEK - Bánrévy György: A selejtezés általános elvei / 158–171. o.

166 BÁNRÉVY GYÖRGY Ezeket az elveket önkéntelenül is csak óhajtó módban hangoztattuk, annyira távol vagyunk ugyanis megvalósításuktól. Pedig Németország, Olaszország, Anglia, Hollandia, Svédország, Dánia példája igazolja, hogy az elvek helyesek, de csak akkor, ha — valóra váltak. A selejtezés gyakorlati keresztülvitelénél nem mellőzhetjük iratjegyzék készítését. A jó iratjegyzék a megtartott és az eltávolított iratok számát, az utóbbiak rövid tartalmi leírását és az értéktelennek minősítés okát is feltünteti, egész szignatúra kiselejtezésénél pedig az ügy menetét és befejezését is összefoglalja. Az ilyen jegyzék alapján mindig tiszta képünk lesz a selejtezett anyag eredeti állapotáról. Egyik legfontosabb elvi kérdés a selejtezés problémakörében a selejtező személye. Ki lehet az, aki a saját érdekein és kora követelményein felülemelkedve a tényleges történeti érték alapján mondhat bírálatot az iratokról? Az irattermelő hatóság tisztviselője csak a gyakorlati értékre nézve foglalhat állást, A történész döntsön talán a selejtezés ügyében? Joggal kelthet aggodalmat, hogy az viszont a saját történeti kutatásai szempontjából fogja tekinteni feladatát és azáltal, hogy az iratokat a maga egyéni felfogása szerint válogatja ki, éppen a levéltár egyik legjellemzőbb tulajdonságát, az iratanyag kétségbevonhatatlan történeti pártatlanságát veszélyezteti. Teljes határozottsággal kell kijelentenünk, hogy a selejtezés levéltári szakmunka, azt csak levéltárnok végez* heti, A levéltárnok egyesíti magában azokat a tulajdonságokat, amelyekkel a hatóság tisztviselője és a történész külön-külön rendelkezik. A levéltárnok járatos az illetőhatóságok ügymenetében, ismeri, mert mint jó levéltárnoknak ismernie kell a közigazgatás minden mozzanatát, mégpedig a múltét és a jelenét egyaránt, és ismeri a történeti kutatás követelményeit, rendelkezik a megkívánt történeti és jogi ismeretekkel. Ezt a felfogást úgyszólván az egész világ egyöntetűen vallja, és vele szemben talán csak az angolok foglalnak állást. Jenkinson nem ismeri el a levéltárnok illetékességét a selejtezésben, mert feladatát az iratanyag anyagi és erkölcsi értelemben sértetlen megőrzésében látja, nem pedig egyszersmind az iratok értékelésében. Jenkinson szerint csakis a közigazgatási hivatalnok által végzett selejtezést nem lehet bírálat tárgyává tenni, miután az a legsajátabb hatáskörén belül jár el, feltéve, hogy tudatában van annak, hogy történeti szempontból bizonyító