Levéltári Közlemények, 17. (1939)
Levéltári Közlemények, 17. (1939) - ÉRTEKEZÉSEK - Bánrévy György: A selejtezés általános elvei / 158–171. o.
A SELEJTEZÉS ÁLTALÁNOS ELVEI 163 közigazgatása megszűnt, Buda és Óbuda iratkezelési rendszere gyökerében megváltozva beleolvadt a mintául szolgáló Pest adminisztrációjába. Annak az időbeid határpontnak a megállapításánál, amelynél korábbi iratanyagot semmi körülmények közt nem szabad selejtezni, csakis arra lehetünk tekintettel, hogy mikor körvetkezett be az iratkezelési rendszerben olyan változás, amely egyrészt az előző rendszert teljesen lezárta, másrészt a mai irattermetlő rendszer kezdetét jelentette, Magyarországon ezt az időpontot általában 1867-re rögzíthetjük. Ezt a határpontot az önálló központi miniszteriális irattermelés és kezelési rendszer megindulása határozza meg és indokolja. Ezen határpont előtti időbe eső iratanyagot hedynyerés céljából nem szükséges selejtezni, mert az a levéltárak férőhelyének problémájában számottevő szerepet nem játszik. Történeti szempontból pedig azért nem szabad bolygatnunk ezt az anyagot, mert minél távolabb megyünk vissza a múltba, annál kevesebb az írásos dokumentum, és éppen ezért minden meglévő darabot megőrzésre kell értékelnünk. Az az időpont, mely a selejtezési szabadság szempontjából határt jelent, országok, törvényhatóságok, hatóságok, sőt maguk az egyes iratállagok szerint is más és más lehet, ahhoz képest, hogy megállapításának indoka, a közigazgatási és iratkezelési rendszerekben beállott változás is más és más időpontra esik. így például ezt a határpontot Buda, Pest és Óbuda, illetőleg Budapest esetében 1873-ra kell tennünk, A történeti időhatáron innen eső újabb anyagnál a selejtezés szempontjából csak olyan iratot mérlegelhetünk, amelynek keletkezése óta bizonyos idő eltelt. Az az idő, amelynek folyamán selejtezés szóba nem jöhet, minimálisan addig tart, amíg az irat a folyó ügymenetben szerepel. Addig az iratra egyszerűen gyakorlati szükség van. Az ügy lezárulása után következik az irat életében az az idő, amelyet a selejtezés szempontjából megfigyelési vagy várakozási periódusnak nevezhetnénk. A különféle ügyek természete szerint nem tudhatjuk, 'hogy egy iratra a folyó ügymenetben újabb ügyekkel kapcsolatban nem lesz-e ismét szükség. De nemcsak az esetleg megismétlődő gyakorlati követelményeket nem láthatjuk előre. Még sokkal kevésbbé áll módunkban egy ügy lezáródásakor annak az elbírálása, hogy az iratok tudományos és jogi szempontból vagy egy személy érdekeinek szempontjából a jövőben fognak-e és milyen mértékben jelentőséggel bírni. Az idő e tekintet11*
