Levéltári Közlemények, 17. (1939)

Levéltári Közlemények, 17. (1939) - ÉRTEKEZÉSEK - Sinkovics István: A magyar kamara selejtezéseinek története / 84–129. o.

A MAGYAR KAMARA SELEJTEZÉSEINEK TÖRTÉNETE • H7 sí tett videat-darabokról, postanaplók, előjegyzési könyvek az irattárnak átadott aktákról, az irattár előjegyzési könyvei a kiemelt előaktákról. A magyar királyi udvari kamara levél- és irattárában évek során összegyűlt anyag szétválogatásában és kiselejtezésében ezek a kétségtelenül hasznos szempontok csak általános útbaigazítást adhattak- Az éles határvonal vezetésében a kiselejtezhető és ki nem selejtezhető iratok kö-zött, továbbá a két csoport levéltárhoz, időhöz nem kötött jellegének megvilágítására felhozott példákban volt ugyan nem egy gondolatébresztő minta, a 3—10—20 éves időhatár azonban gyakorlatilag célját veszítette. A két kamarai iratőrzőhelyen 1773-tól, illetve 1805-től kezdődő és a kamara működését 1848-ig kísérő meglehetősen lezárt hatalmas anyag várta a selejtező kezeket. Itt tehát megkönnyítette a munkát, hogy csak két részre kellett szétválasztani az íratsorozatokat. A selejtezési szabályzatok, utasítások általános szempontjainál hasznosabb volt a Frenreiss igazgató által végzett próbaselejtezés útmutatása, mert ez nem a rokon összetétetü és természetű levéltárak alapján készült, hanem a kiselejtezésre váró levéltári anyag tényleges kiválogatása nyomán alakult ki és ez a selejtezési gyakorlat hagyományként öröklődött a munka részvevőire. Az utasítások nem alap nélkül hangsúlyozzák aláhúzottan a selejtező tisztviselők minden iratot külön egyéniségként kezelő és értékelő munkájának fontosságát. A selejtezési próbák a valóságban mutatták be, hogy az iratkiválasztás nagy hozzáértést és felelősséget követelő munkáját nem lehet kezelő hivatalnokokra bízni. Egy iratdarab megmaradásáról vagy megsemmisítéséről nem lehet megingathatatlan ítéletet mondani a régebbi és a jelenlegi ügykezelés lényegének kifogástalan ismerete nélkül. Ez pedig a részleteket esetleg kitűnően ismerő, de az összefüggéseket nem látó kezelő személyzettől nem várható. De a szélesebb látókörű fogalmazási tisztviselők sokkal könynyebben és gyorsabban eligazodhatnak az íratok tömegében és így az általuk végzett iratselejtezés időben is aránytalan nyereséget jelent. A közvetítő megoldás: kezelő tisztviselők egy magasabb hivatalnok irányítása alatt selejteznek, — nem gazdaságos. A vezetőnek ugyanis, ha meg akar győződni arról, hogy az iratosztályozás lelkiismeretesen és hibátlanul folyik, mindenegyes iratot magának is kezébe kell vennie és ezzel az előtte haladó kezelő tiszt-