Levéltári Közlemények, 15. (1937)

Levéltári Közlemények, 15. (1937) - ÉRTEKEZÉSEK - László József, K.: Az 1740-ben felálltott magyarországi főhadparancsnokság / 162–176. o.

170 K. LÁSZLÓ JÓZSEF de amikor ez az elnevezés voltaképen a tények euphemistikus elpalástolását, a „szabad" szó megcsúfolását jelentette. Az ezredek újonc legénysége között aránylag bizony kevés volt az olyan, aki elbúsultságában — a kor kifejezését használva — „önként adta magát" katonaságra, a legtöbbet a hatósági erőszak és a toborzók ravasz fogásai juttatták a császár zászlai alá. A legnagyobb baj az volt, hogy az egyszer katonának állt ember a szolgálat nyűgétől mindaddig meg nem szabadulhatott, amíg törődöttségét, testi szempontból való hasznavehetetlenségét valamelyik hivatalos szemle meg nem állapította. így aztán nem csoda, hogy az ármádia vitézei között nagyon sokan akadtak olyanok, akik tudatára ébredve sorsuk reménytelenségének, az ördögnek is szívesen eladták a lelküket, csakhogy a mundéros rabság állapotát az elvesztett szabadság nyomorúságával újra fölcserélhessék. A szökések, dezertálások szinte napirenden vannak. A hadsereg vezetősége egyre töri a fejét, „warumben sich diese so häufig ergeben",

2 de nem talál módot, hatékony eszközt a bajok orvoslására. Két elgondolása van csupán: az egyik a megtorlás és annak egyre fokozódó szigorúsága, a másik a közbocsánat (General-Pardoh) időnként való meghirdetése, de mivel ez a két eszköz a bajok gyökeréig el nem ért, a várt fordulat, a tartós helyzet javulás be nem következhetett. Szökésre a katonának akkor — szolgálata és mindennapi életkörülményei között — két helyzetben nyílt jó alkalma. Az egyik alkalom őrszolgálat teljesítése közben kínálkozott, de ez, ha könnyen elérhető politikai határ nem volt a közelben, nem sok jó reménységgel kecsegtetett, s legfeljebb az erdők sűrűjében rejtőzködő sorstársak felkeresésére, a szegénylegényéletre nyújtott lehetőséget. Ügy látszik, jobb megoldásnak bizonyult az a másik, amelynek követői a római katolikus egyház privilégiumaínak kihasználására építették számításaikat, s amely a kor viszonyokra nagyon jellemző gyakorlatot inaugurált a hadsereg elégedetlenéinek életében. Az egykorú felfogás u. i. az antik görög és római hagyományokat követve azt tartotta, hogy aki a templomban, Isten házában vagy más egyéb egyházi használatra felszentelt épületben (pl. szerzetesi rendházban) tartózkodik, az ott egyszersmind az Isten védelme alatt is áll, s ellene semmiféle erőszak nem alkalmazható. Fegyveres karhatalommal a temp2 1749—2—69. — Prot. 130. 1.