Levéltári Közlemények, 15. (1937)

Levéltári Közlemények, 15. (1937) - ÉRTEKEZÉSEK - László József, K.: Az 1740-ben felálltott magyarországi főhadparancsnokság / 162–176. o.

AZ 1740-BEN FELÁLLÍTOTT FÖHADPARANCSNOKSÁG 169 ezredprivílégiumok (ius gladíí) adományozása, vagy ilyenek megszüntetése, a gyakori díszelgésekre kivezényelt csapatok útnak indítása, szolgálatuk szabályozása (e tekintetben különösen a pozsonyi koronázások, az országgyűlések, az uralkodóház tagjainak, külföldi követeknek utazásai adnak sok gondot a főhadparancsnoknak), a dunai és tiszai átkelőhelyek karbantartása, a betelepült rácok széleskörű autonómiájának biztosítása, a katonai és a nem katonai egyházi hatóságok közti súrlódások complanirozása, a római katolikus egyház érdekeinek védelme a protestánsokkal szemben, a szabad kir. és a hajdú városok jogaínak védelme, a katonai egészségügyi intézetek (kórházak, gyógyszertárak) fejlesztése, a pestisjárványok elleni védekezés, tűzrendészet! intézmények kiépítése a helyőrségekben, végül az egész testületet vagy csak egyeseket érintő tiszti ügyek óriási tömege, a párbaj szigorú eltiltása, a tiszti állások eladása, az előléptetési rendszerek és elvek változása, szabadságolások, a fizetések szabályozása, a sorezredbelí és a nem állandó alakulatoknál beosztott tisztek rangvíszonyainak megállapítása, hagyatéki ügyek stb. Nincs tehát a hadseregszervezésnek, a katonai közigazgatásnak jóformán egyetlen problémája sem, amely ezekben az iratokban érintve ne volna, s így annak, aki hadseregtörténetet akar írni, anyagunk gondos átvizsgálása után már legfeljebb csak a részletek tisztázása végett kell a bécsi Kriegsarchiv anyagához fordulnia. A Generalkommando levéltára tehát — ismételjük — kétségkívül elsősorban hadtörténeti forrásanyag. Bizonyára vannak, akik hajlandók teljesen és kizárólag is csak ennek tekinteni s azt hiszik, hogy a köztörténetíró ennek az anyagnak átvizsgálását nyugodt lélekkel mellőzheti. Szeretnők a félreértést eloszlatni. Azt, hogy a Generalkommando levéltára a köztörténetírás szempontjából is értékes forrásanyag, a legmeggyőzőbben talán úgy bizonyíthatjuk be, ha gyors kézvonással magunk meghúzzuk egyikét azoknak a vonalaknak, amelyekkel a kor lelkiségének rajza, félig katonai vonatkozásban ugyan, de érdekesen kiegészíthető. Irataink különösen erős fényt vetnek — más egyebek között — a XVIII. századbeli katona helyzetének és életének reménytelen sivárságára. Tudva levő dolog, hogy a végkimerülésig való katonai szolgálat korában vagyunk, abban a korban, amikor az ú. n. „szabad toborzás" volt ugyan a hadkiegészítés elfogadott, törvényes rendszere,