Levéltári Közlemények, 15. (1937)

Levéltári Közlemények, 15. (1937) - ÉRTEKEZÉSEK - Ember Győző: A magyar királyi helytartótanács ügyintézése I., 1724–1783 : [első közlemény] / 84–161. o.

A HELYTARTÓTANÁCS ÜGYINTÉZÉSE 151 hogy a kevésbbé fontos iratokat az írnokok egymással olvassák össze, s csak a jelentékenyebb ügyeket vigyék a kiadóhoz. Ugyanakkor azt is kimondották, hogy az összeolvasásban a másoló ne vegyen részt, hogy félve a büntetéstől el ne hallgassa, ha valamilyen hibát követett el. Az összes törvényhatóságokhoz szóló körrendeleteket (circularía) a kiadó először lediktálta az írnokoknak, majd az első példányt összeolvasta velük. A többit azután erről az összeolvasott példányról másolták le és egymáskőzött olvasták össze. Már igen korán igénybevették ilyen esetekben a nyomdát is, azonban még hosszú ideig idegenkedtek tőle, mert a hivatali titok megsértésétől féltek, amitől az összes alhivatalnokokat ismételten a legnyomatékosabban óvták. Ha mégis kinyomattak valamit, a korrektúrát a kiadó nézte át és a nyomdásznak meg kellett fogadnia, hogy a látottakból és hallottakból semmit sem árul el és csak annyi példányt nyomtat, amennyit rendeltek. Az összeolvasásnál kitűnő kisebb hibákat még kijavították a tisztázatban, ha azonban sok eltérés akadt, vagy gyanús helyen kellett volna valamit kivakarni, illetve betoldani, újra másoltatták a fogalmazatot. A hibátlannak minősített tísztázatokat a kiadó mégegyszer átnézte, majd aláírásra küldte. A fogalmazatokat predig külön rekeszekben helyezte el, amíg az irattárban, 1753-tól pedig a kiadóhivatalban a lajstromkönyvekbe be nem vezették. Azután visszacsatolta az előiratokhoz, illetve mellékletekhez, amelyek közül az elküldésre szántakat eredetiben, vagy az írnokok által készített másolatban az aláírt és megpecsételt tisztázatokhoz zárta. Gondosan ügyelt arra, hogy egyetlen darab se maradjon el, vagy idegen irat mellé ne tévedjen. Az illetékesek által aláírt, az irodában megcímzett, a lajstromozó által megpecséltelt és a mellékletekkel felszerelt tísztázatokat futár, vagy posta útján küldte szét, azoknak pedig, akik érte jöttek, személyesen adta át. Az elküldött iratokról napról-napra jegyzéket vezetett, amelybe feljegyezte a címzett nevét, az elküldés idejét és módját, sőt az átvételi elismervény eket is. Ezt a jegyzéket mindig bemutatta az elnöknek, hogy az a helytartótanács munkájának erről a részéről is világos képet nyerjen. Az 1750es évektől kezdve pedig az uralkodóhoz küldött felterjesztések mellé németnyelvű kivonatokat is készített. 1753-ban a kiadóhivatal hatásköre új területtel gya-