Levéltári Közlemények, 9. (1931)
Levéltári Közlemények, 9. (1931) 3–4. - ISMERTETÉSEK - Dőry Ferenc: Szentpétery Imre: Magyar oklevéltan. (A magyar történettudomány kézikönyve, II. 3.) Bpest, 1930. / 338–340. o.
ISMERTETÉSEK 339 laltságán kívül abban kereshetjük, hogy a magyar oklevéltani irodalom számos kitűnő, de csak egyes kérdéseket megvilágító dolgozat mellett is még sok részben nélkülözi az összefoglaláshoz szükséges részlettanulmányokat. Nyomasztólag hatott ezeknek a hiánya Szentpéteryre is, aki erre több helyen rámutatott s nem habozott kijelenteni, hogy az újkori (1526 utáni) magyar okleveles gyakorlatra vonatkozó tanulmányoknak csaknem teljes hiánya miatt ennek még csak vázlatos ismertetésébe sem bocsátkozhatok bele s ezért kénytelen egyedül a középkorra szorítkozni. Pedig Szentpótery nem érte be az. irodalmi adatokkal, melyeket a végsőkig menő gonddal gyűjtött ós értékesített, hanem önálló, széleskörű kutatásokat is végzett, hogy a magyarországi diplomatika egyes homályos kérdéseire fényt derítsen. Még a munka nyomtatása alatt is sűrűen megfordult a levéltárakban, hogy egyes adatoknak utánuk nézzen s művén simítson és helyesbbítsen. Mindent természetesen nem tudott egyedül elvégezni, s ha munkájában mégis maradtak hézagok ós az egyes részek között aránytalanságok, azt a szükséges részletkutatások és monográfiák hiányának kell betudnunk. Minden tekintetben kielégítő magyar oklevéltani kézikönyv megírása ma még nem lehetséges. Szemtpétery munkáját tehát már azért is örömmel kell üdvözölnünk, mert világos áttekintést ad a magyar oklevéltani irodalom hézagairól s egész sorát veti fel a problémáknak, melyeket a részletkutatás lesz hivatva megoldani. Bevezetésül 30 lapon keresztül az oklevéltan általános alapfogalmaival ismerteti meg az olvasót, majd rövid áttekintést nyújt a magyar oklevéltani irodalomról s azután áttér a középkori magyar okleveles gyakorlat részletes tárgyalására. Az áttekintés megkönnyítése céljából ezt az okleveles gyakorlatot négy korszakra osztja. Az első a német császári oklevelek utánzásának kora (1001—1077), melybe Szt. István oklevelein kívül csak a tihanyi apátságnak I. Andrástól 1055-ben és a garamszentbenedeki apátságnak I. Gézától 1075-ben kapott alapítólevelei tartoznak. A másodikat — nem a legszerencsésebben — az oklevelek jelentősége iránt való érzék fejlődésének kora (1077—1205) címmel jelöli meg; a harmadik 052; okleveles gyakorlat kialakulásának kora (1205—1308); s az utolsó a tömeges jellegű okleveles gyakorlat kora (1308—1526). Ennek a felosztásnak természetesen csak módszertani értéke van, mert e korszakok, különösen az utóbbi három, a valóságban nem válnak el élesen