Levéltári Közlemények, 7. (1929)

Levéltári Közlemények, 7. (1929) 3–4. - ÉRTEKEZÉSEK - Herzog József: A magyar kamarai levéltár története II. : a szervező és a titkos utasítás gyakorlati eredményei / 155–192. o.

170 DR. HERZOG JÓZSEF ság által most már sokkal szűkebb körben kijelölt, de mindenesetre még mindig tízezrekre menő okleveleket és iratokat az eredeti terv szerint csoportosítani és lajstromozni lehetett volna is, e szinte emberfeletti munka gyümölcsét, a tetszetősen kieszelt rendszerességet, bizonnyal még a munka "teljes befejezése előtt, már az 1772-ben; vétel útján szerzett Czobor-levéltár megsemmisítette volna, minthogy az e levéltárban levő számos birtokjogi oklevelet és iratot utólag már nem lehetett volna a megfelelő helyekre beosztani. —A mai levéltári felfogással ítélve meg a bizottság javaslatát, azt kétségtelenül helyteleníteni kellene, mivel teljesen ellenkezik a levéltárak meg nem bonthatásának, illetőleg helyrállításának elvével. Mivel azonban az utasítás tervezete és a szervező-utasítás a tartalmon; és keltezésen felépült rendszerüknek az iratok eddigi rendjét teljesen feláldozta, a bizottság javaslata pedig éppen azt tette lehetővé, hogy a családi levéltárak eddig még teljesen fel nem bomlott töredékei — bár külsőleg egy egységes gyűjtemény csomóinak szakadatlan számozásával ellátva —• továbbra is nagyjában együtt maradhattak, e javaslat mindenesetre kevésbbé ellenkezett a levéltár valódi érdekével, mint az utasítástervezet és a szervezőutasítás rendszere. — A minden előzetes rendezés nélkül lajstromozott iratoknak könnyű használhatóságát, amelyet az utasítástervezet és a szervező-utasítás egyaránt éppen az iratok csoportosítása által akart elérni, a bizottság sem tévesztette szem elől. Ezt a célt — szerinte — könnyen el lehetett érni a lajstromkönyvek alapján, készítendő terjedelmes fő-mutató segélyével, amelybe az egész nagy gyűjteményben található összes adatokat család- és helynevek szerint csoportosítva, időrendben kellett volna bevezetni. Magát a lajstromozási munkát azonban a bizottság már nem hagyta szó nélkül. Nemcsak az elvégzett munkát, mint öt évnek eredményét, találta túlságosan szűkösnek, hanem azt is keményen; megrótta, hogy három különböző, de azonos jelzésekkel ellátott sorozat készült, hogy a jelzetek sok esetben az iratokra nem vezettettek reá, hogy az iratoknak a lajstromkönyvekben olvasható kivonatai nem pontosak, sőt hibásak és végül, hogy a lajstromkönyvek sem készültek egyöntetűen. Az utóbbi kifogásokkal szemben Ribics még csak nem is mentegetődzött, noha éppen ezek bizonyították kétségtelenül, hogy a levéltár vezetése nem arra való kézben van. Csak az első megállapítás ellen védekezett azzal, hogy a levéltár személyzete más munkával, nevezetesen iratok