Levéltári Közlemények, 6. (1928)

Levéltári Közlemények, 6. (1928) 1–4. - ISMERTETÉSEK - Mályusz Elemér: A horvát kérdés története és irományai a rendi állam korában. Az irományokat kiadta és a bevezető tanulmányt írta Miskolczy Gyula. I–II. kötet. (Magyarország újabbkori történetének forrásai) Budapest, 1927–1928. / 333–337. o.

336 ISMEHTETÉSEK kőzik a gondos iratközlés. Bár a kiadó abból az óriási aktatömegből, amelyet a horvát kérdésre vonatkozólag a Magyar Országos Levéltár és a bécsi Államlevéltár őriz s amelynek szétszórt adatait bevezetésében már értékesítette, csak a legfontosabb, legjellegzetesebb darabokat adta ki, mégis gyűjteménye 124 szám alatt csoportosított, sőt valójában még ennél is több iratot tartalmaz. Ezek az egész terjedelmükben közölt iratok nem csupán a bécsi központi hatóságok véleményének megismerését teszik lehetővé, nemcsak államtanácsosok és miniszterek, meg kancelláriai referendáriusok gondolkozásmódját tükröztetik vissza, hanem a nemzetiségi mozgalom helyi jellegű mozzanatairól is sok, a közvetlenség erejével ható tudósítást tartalmaznak. Miskolczy ugyanis nem szorítkozott a bécsi kormányhatóságok iratainak közlésére, hanem bőségesen mutat be olyan vidéki jelentéseket is, amelyek vagy a horvátországi hangulatot, vagy a magyar megyék állásfoglalását ismertetik,. Az adatközlésből tehát nemcsak azt tudjuk meg, hogy milyennek tekintették Bécsben a nemzetiségi kérdést, hanem azzal is tisztába jövünk, hogy az érdekelt küzdő feleket időnkint milyen érzelemhullámok ragadták magukkal. A kiadás technikai oldala, a jegyzetek! és az anyag csoportosítása megegyezik Szekfű könyvének elrendezésével s ezért nem is szólunk róla, csupán egy-két megjegyzésre szorítkozunk. Feleslegesnek véljük az eredeti akták aláhúzott szavainak dűlt betűvel való szedését, amikor ezek az aláhúzások nem lényegesek, hanem pl. csak egy kancelláriai fejterjesztésnek az államtanács vagy a konferencia-minisztérium hivatalában, alsóbbrangú tisztviselők által készített kivonataiban tűnnek fel, mint pl. I. k. 554.1. Nem jegyzi fel következetesen a kiadó a kancelláriai és helytartótanácsi felterjesztések referenseinek nevét, holott e nevek ismerete, mint Szekfű könyvéből ós magának Miskolezynak feldolgozásából is kitűnik, éppen nem lényegtelen. (Ilyen hiány tűnik szembe pl. II. k. 297., 467. 1.) Mindkét kötetben találunk olyan nagyterjedelmű konferencia-minisztóriumi aktákat (pl. I. 511—9, 548—53, 567—73), amelyeknél tulajdonképen nem a konferencia véleménye a fontos, hanem az ennek alapjául szolgáló kancelláriai felterjesztés. A kiadó ezeket az aktákat a konferencia-minisztérium irattárából közli, hol természetesen nem az eredeti kancelláriai felterjesztés, hanem annak előadóíven készített kivonata található. Úgy hisszük, hogy ily esetekben tanácsosabb lett volna előbb az eredeti kancelláriai aktát s azután a konferencia votumát közölni, úgyhogy ilyen esetek-