Levéltári Közlemények, 4. (1926)

Levéltári Közlemények, 4. (1926) 1–4. - ISMERTETÉSEK - Miskolczy Gyula: Iratok a magyar államnyelv kérédének történetéhez. 1790–1848. Szerkesztette és a történeti bevezető tanulmányt írta Szekfű Gyula. Budapest, 1926. / 252–256. o.

254 ISMERTETÉSEK kormányt. 1790-ben, mikor a magyar nyelv uralmának kérdése először került a nemzet képviseletének kívánságaként II. Lipót király elé, az államtanács magyar referense, a jozefinista Izdenczy, a leghatározottabban elítélt minden engedményt ez irányban. Okoskodása igen egyszerű volt: a magyar nem lehet uralkodó nyelv, mert az ország lakói kisebbségének anyanyelve, s mert a magyar ügymenet az ország szeparációjára vezetne, minthogy a magyar nyelvben járatlan uralkodó és központi kormányszervek képtelenek lennének ellenőrizni a magyar ügymenetet. E gondolatokat meg kell rögzíteni, mert megrögződtek azok a bécsi kormányférfiak fejében is, s 1790-től 1844-ig a nemzeti mozgalom felsőbb helyről történő

1 elítélésében döntő volt e két érv. Illetve csak az utóbbi, a szeparáció rémével ijesztgető. Az elsőt, a nemzetiségek érdekét hangoztatót, csak a száján hordozta Izdenczytől gr. Kolowratig a sok konferencia-miniszter és államtanácsos, hinni nem hitt benne; de felfogását ilyen demokratikus ízű meggondolások nem is befolyásolhatták, mikor ez ízig-vérig konzervatív volt s az arisztokratikus rend fenntartásáért epedett. Ellenben komolyan hitt minden nemzetiség anyanyelvének jogaiban éppen a liberális magyarság, a magyar államnyelv előharcosa, s hittek a magyar hatóságok, a kancellária és a helytartótanács, amelyeknek tagjai, erős magyar érzésük letompításával, mindig a felismertnek hitt méltányosság által vezettették magukat. Szekfű könyvének talán az a közölt iratokból leszűrhető legszebb tanulsága, mai nyomorúságunkban belső erkölcsi igazolásunk táplálója, hogy abban a korban, a liberalizmus kibontakozása korában, nem volt Európában állam, amelyben uralkodó nemzeti közvélemény és állami hatóságok olyan nemesen gondolkodtak volna a ius naturale által szentnek hirdetett anyanyelv sérthetetlenségéről. Az 1843/4-i országgyűlés nyelvügyi felirata erőteljesen tiltakozott a király előtt az ellen a rágalom ellen, hogy a magyarság „a közös hon más ajkú polgárainak magányos éle tök nyelv viszonyába" elnyomólag akarna hatni (558. 1.), Szekfű bevezető tanulmánya pedig kimutatja, hogy a magyar nyelv minden komoly felfogás szerint csak a latin helyét volt hivatva elfoglalni, és csak a közéletben, anélkül, hogy bármely más nemzetiségi kultúrát sérteni akart volna. A nyelvkérdés a nemzeti állam kérdése volt, s ha horvátok, tótok talán hitték is tényleg, hogy a latin nyelv uralma szilárdabb biztosíték volt nemzetiségük fenntartására, küzdel-