Levéltári Közlemények, 4. (1926)

Levéltári Közlemények, 4. (1926) 1–4. - ÉRTEKEZÉSEK - Paulinyi Oszkár: A levéltárügy Bajorországban és nálunk / 158–176. o.

172 DR. PAULINYI OSZKÁR oldás • • a letétként való elhelyezéssel megőriztetvén a megye tulajdonjoga — nem jelentené a megye önkormányzatának sérelmét. Nem zavarná meg a megyei közigazgatás ügymenetét sem, mert amennyiben felmerülne annak a szüksége, hogy bizonyos kérdések a levéltári anyag alapján tisztáztassanak, a vármegye ehhez éppen úgy igénybe vehetné a kerületi levéltárat, mint ahogy igénybe veszi jelenlegi levéltárnokát; szükség esetén magukat az iratokat is kikölcsönzhetné. Hogy az iratoknak a másutt székelő levéltárból való kikölcsönzése hosszadalmasabbá tenné a közigazgatást, ez komoly érvül nem hozható fel. Mert ha a levéltárnak tényleg csak levéltárivá érett, a folyó ügymenet részére szükségtelenné vált irattári állagok adatnak át, az iratkölcsönzésre igen ritkán kerülne sor. Ellenben mentesítené e megoldás a megyét az egyre szaporodó levéltári anyag elhelyezésének gondjától, mely eddig főként a helyhiány következtében rendszerint a levéltár rovására nyert megoldást. Végül ki kell emelnünk azt a körülményt is, hogy e megoldás lényegesen megkönnyítené az új szervezet kiépítését. Ugyanis a jelenleg fennálló 24 megyei főlevéltárnoki állás átszerveztetvén, azokból legnagyobbrészt, esetleg egészében kitelne a létesítendő 4—5 kerületi levéltár szaktisztviselői kara. Levéltárügyünknek négy-öt központban történő ilyetén összevonása a mai viszonyokkal szemben előnyt jelentene a szakképzettség szempontjából is, tehetőségét nyújtván a szakképzett levóltárnoki szukkreszcenciának. Mert amidőn négy-öt tisztviselővel működő levéltárakat nyernénk a mai egy-egy levéltárnokkal működő megyei levéltárak helyett, meg volna a módja, hogy az idősebb tisztviselőknek a levéltári szolgálatban oly nagyjelentőségű személyes tapasztalatait a fiatalabb nemzedék a mindennapi közvetlen érintkezésben, közös munkában magáévá tehesse. Ma minden személyváltozás esetében az új levéltárnoknak — föltéve, hogy szereti hivatását — nagy időveszteséggel és saját erejéből kell magát anyagába s feladataiba beledolgoznia. A mai állapot hiányai annál inkább érezhetők, mert az ezidőszerint megkívánt levóltárnoki képesítés jelenlegi módja korántsem elégíti ki a levéltári szolgálat igényeit. Idevágó rendelkezéseink a levéltári képesítésnek jelenleg kétféle fokozatát különböztetik meg: az úgynevezett fogalmazói és kezelői szakvizsgát, melyek az Országos Levéltárnál szerI