Levéltári Közlemények, 3. (1925)
Levéltári Közlemények, 3. (1925) 1–4. - ÉRTEKEZÉSEK - Fekete Lajos: A török oklevelek nyelvezete és forrásértéke / 206–224. o.
A TÖRŐK OKLEVELEK NYELVEZETE ÉS FORRÁSÉRTÉKE 223 Az esetek jelentős részében ezen bejegyzés, melynek utólagosságát éppen ez a körülmény bizonyítja, végképen elmarad. Az okleveleken gyakran fordul elő törlés, betoldás, sőt vakarás is. Az írásmesterség tudományához tartozott egyes kimaradt szavakat úgy közbeszúrni, hogy az futólagos pillantásra díszítőmotívumnak lássék és csak értelemkeresós közben legyen kibetűzhető. E rendellenességek gyakori ismétlődése azt igazolja, hogy a török kancellisták az oklevelek jogi és fogalmazásbeli szempontjainak kielégítésére kevesebb figyelmet fordítottak, mint stiláris kiállításukra és igen sokszor olyan hibákat hagytak figyelmen kívül, melyek miatt az oklevél saját felfogásuk szerint is érvénytelenné vált. A török oklevelek stílusbeli szépségé és az ebből eredő hibáik kapcsán párhuzamba hozhatók a történetkutatás másik nagy forráscsoportjának, az íróknak tulajdonságaival. A török történetírás más utakon kereste célját, mint a nyugati népeké; nála az anyagot, a tények és adatok hű közlését elnyomta a forma; egyenrangú ellenfelet nem ismert, elfogultságának alig volt határa; ellenfelének még a nevét is. ritkán tanulta meg, de azért mindent tud, mert kész sémája és fejlett meseösztöne minden nehézségen átsegítette. 39 Igaz ugyan, hogy tárgyukban eltérnek egymástól, az íróké az egyházi és világi hatalom magasztalása, az okleveleké pedig száraz jogi kérdés; az a különbség is észlelhető, hogy az oklevelekben megnyilvánuló hivatalos fölfogás tisztultabb légkörben él, mely az igazság elvét a känün és ser 4 szellemében összeegyeztetni igyekszik az államhatalom érdekeivel. Az írók szárnyaló nyelvezete e kettős eltérés dacára is benyomult a kancelláriákba s az oklevelek nyelvezetének olyan irányt adott, amely századokon át párhuzamosan haladt az írók nyelvezetével. Az oiszmanli-török oklevélanyagnak főleg a XVII. század óta kibocsátott részében tehát rendkívüli arányú frázismennyiséggel van dolgunk. E szóanyag a kancellisták speciális ismereteit nélkülöző törökségnek már abban a korban sem fejezte ki világosan az ítéletet s ennélfogva az igazságot nem szolgálta a kívánt eredménnyel. Használata sokszor homályt és bizonytalanságot idézett elő, mert a pompázó nyelvezet, a feleslegesen virágos vagy szószátyár, másutt laza vagy értelemzavaró an hiányos szöveg a tömeg 39 L. Szekfű Gyula tanulmányát a Török Történetírók V. kötetének bevezetésében. Bpeist, 1916.
