Levéltári Közlemények, 3. (1925)

Levéltári Közlemények, 3. (1925) 1–4. - ÉRTEKEZÉSEK - Fekete Lajos: A török oklevelek nyelvezete és forrásértéke / 206–224. o.

A TÖKÖK OKLEVELEK NYELVEZETE ÉS FORRÁSÉRTÉKE 219 (nagy') jelzőt az ekber (legnagyobb'), a mafhar ('dicső') alakot az afhar ('legdicsőbb') —, viszont önmagára vonatkoztatva a fakirrt ('szegény'), az afkar ('legszegényebb'), a hakir-t ('gyarló'), az ahkar ('leggyarlóbb') váltja fel.

21 Az idegen frázisok és újszerű szólamok terjedésével párhuzamosan a mondatszerkesztés is megváltozik. Míg a középkori oklevelek világos nyelvezetű, rövid és könnyen lefordítható mondatokból állnak, a hódoltság második századában az oklevél egyetlen hosszú mondat, melyben egymás mellett, sőt egymásba szúrva helyet kap az egyenes és függő beszéd, következetlen az igeidők használata, sőt a megszólítás is ingadozik az egyes- és többesszám, „te" és „ön" között. Az oszmanli-törökök tehát az oklevél fogalmazóitól stílusbeli szépségeket vártak. A közkézen forgó formulakönyvek ezt úgy fejezik ki, hogy a jó kjätibnak nem szabad a köznép körében szokásos nyers kifejezéseket használnia; ellenkezőleg azt kívánják tőle, hogy a legújabb kifejezésekkel ékes stílusban írjon, vagyis az oklevél külső szépségét ünnepélyes kifejezésekkel fokozza.

2

" A török oklevelek nyelve tehát a XVI. és XVII. század folyamán a stílus szempontjából igen magas fokra emelkedik, de szabatosságra nézve, tehát jogi és történelmi szempontból visszaesést mutat. Mint a felsorolt példák igazolják, az egymás mellett használt szavak sokszor nem hasonló, hanem azonos értelemmel bírnak és nem értelmet kifejező erejük, hanem írás- és hangzásbeli szépségük (ritmus, rím, alliteráció asszonansz) miatt, az értelem szempontjából fölöslegesen kerültek egymás mellé.

23 Tetiát sem a hivatalos rendeletekben, sem a missilis levelekben használt tiszteletteljes vagy nyájas megszólítás nem az író szellemi munkájának terméke. A megszólítást 21 Feltűnő, hogy az oszmanli-török nyelv a jelzők változatos tömege és láncolatos alkalmazása dacára rangjelentő birtokos kifejezésekben, mint a magyar nyelvben a „király őfelsége", „pasa őnagysága", az alapszó kifejezésére harmadik személyi! birtokraggal mindig a „hadret" szót használja (jelentése: 'felség, méltóság, nagyság' stb.), melynek közelebbi fokozatát az előtte álló birtokos fejezi ki. A két idegen nyelvből szabadon kölcsönző oszmanli-török a rangfokozat finomabb jelölésére nem volt képes s Istennel, a prófétával, szultánnal, szandzsákbejjel, sőt az igaz hiten kívül álló kapitányokkal szemben egyformán ezt a kitételt alkalmazta. 22 M. Tud. Akadémia török kéziratai, 8°. 37. sz. 23 A fogalmazásnak ezen irányát, a 'költői és verses kifejezéseket' csak 1844-ben tiltották be, de nem nagy eredménnyel. <M. Tud. Akadémia török kéziratai 8°. 21.)