Levéltári Közlemények, 2. (1924)

Levéltári Közlemények, 2. (1924) 1–4. - VEGYES KÖZLEMÉNYEK - Miskolczy Gyula: Békefi Remig (1858–1924) / 201–202. o.

VEGYES KÖZLEMÉNYEK 201 nesz és Horváth Henrik fővárosi múzeumi tisztviselő, régész és műtörténész, akikkel együtt a kultuszminiszter külön ösztöndíjával egy ideig Huszti József szegedi egyetemi tanár, a -magyar humanizmus kutatója is az intézetben dolgozott. Velük mindazon szakok képviselve vannak, melyeknek művelése, elsősorban az olasz-magyar kapcsolatok keretében az intézet feladatához tartozik. Elsősorban a római könyv- és levéltárakban, múzeumokban és műemlékeken végeznek kutatásokat, de már az első évben más olasz városokra — Nápoly, Firenze, Bologna, Velence — is kiterjeszkedtek. Kutatásaik eredményei már kezdenek érni, s azokról legközelebb bővebben beszámolhatunk. Az intézet igazgatója Gerevich Tibor. DR. GEREVICH TIBOR. Békefi Rémig f 1858-1924. Első nagyszabású művét az alig 33 éves vidéki szerzetestanár a következő ajánlással bocsátotta útjára: „ . .. átadom művemet a hazai tudománynak, őrködjék fölötte a vallásosság és hazafiság géniusza! S váljék dicsőségére édes hazámnak és szeretett rendemnek." (A pilisi apátság története. I. k. Előszó.) Világosabban és szebben nem lehetne megrajzolni Békefi Remignek, a történetírónak és embernek képét, lelki berendezésének jellemző vonásait, mint ő maga teszi ezzel a pár egyszerű, legbelsőbb érzésből fakadt szóval. Csak az tudja megérteni őt, aki nemcsak hideg ítélettel olvasta a XVII—

XVIII. század nagy szerzetes-történetíróinak műveit, hanem a szerzőben kereste ós megismerni kívánta az embert, az önfeláldozó kutatót, ideálok töretlen lelkű hirdetőjét, a munka rajongóját. Élete utolsó pillanatáig fiúi érzéssel csüggött szabad akarattal választott nagy családján, rendjén, s ez a tiszta, mély érzése adott törékeny szervezetének erőt ahhoz, hogy összegyűjtse a ciszterciek magyarországi munkásságának emlékeit. Tíz évi odaadó munka eredményeképen 1891-ben kiadta a pilisi apátság történetének első, a következő évben a második kötetét, majd a pásztói és a cikádori apátságok történetét. Élete munkája nagyobb részét tehát „szeretett rendje" emlékeinek felkutatására áldozta. Kutatásai közben érdeklődése mindinkább a tanításügy történetének kérdései felé fordult. Hogy csak főbb műveit említsük, akadémiai székét a ciszterciek párizsi iskoláztatásáról szóló értekezésével foglalta el (1896), s a következő