Levéltári Közlemények, 2. (1924)

Levéltári Közlemények, 2. (1924) 1–4. - VEGYES KÖZLEMÉNYEK - Csánki Dezső: Fraknói Vilmos (1843–1924) / 208–211. o.

VEGYES KÖZLEMÉNYEK 209 annak, hogy a tudomány, főleg pedig az ember-tudomány müvelése, s eközben a valóság és az e mögött rejlő erők és törvények látnoki megsejtése nem ellentétes fogalmak. Az ő lelkében két körülmény zárta ki ezt az ellentétet. Folyton gyarapodó tudása, mely a tények megállapítását újabb és újabb adatokkal támogatta, s a valóság és a lényeges iránt való szinte ösztönszerű érzéke, mely a fölmerülő új adatok olvasása közben, ezeknek sokszor jelentéktelen részletekkel terhelt szövevényében, őt úgy szólván pillanatról-pillanatra biztosan vezette. Ez az állandóan figyelő, mindig munkára kész és gyorsan működő elme, Istentől nyert, szinte őserővel párosulva, rendkívüli termékenységével ejt bámulatba. Egymásután gyorsan tűnik fel, egymástól távol eső területeken. Mi még csak a régiekkel vagyunk barátkozóban; ő már új ötleteken tervez, épít, vátozatosan és szakadatlanul. Tanulmányainak, értekezéseinek, kisebb és nagyobb műveinek egyszerű címjegyzéke is vastagabb füzetre terjedne. És mégis, a búcsúzás e fájó, de ünnepies pillanatában, működésének legrövidebb vázolásával kell őt magasztalnunk, miután hálánk, kegyletünk és végső tisztességtételünk kifejezésére más eszközzel nem bírunk. Történetírói munkássága, nagyobbik részében, egyházának intézményeihez és kimagasló alakjaihoz kapcsolódik; de mindig magyar érzésből fakadó gondolatok fonalán, melyeket általános emberi vagy világtörténelmi vonatkozásban mutat fel. A vallásos és világi, a nemzeti ós európai eszmék együtthatása legtöbbször mint elfogadható élet lüktet az ő történelmi műveibén. Ilyenek a régi magyar papokról és főpapokról írott életrajzai és tanulmányai: Vitéz Jánosról, Andreas Pannoniusról, Váradi Péter kalocsai érsekről, Tomori Pálról, Karai Lászlóról, Szántó Istvánról, a Magyarországnak a török alól leendő felszabadításáért küzdő XI. Ince pápáról, vagy Cesarini Juliánról, Buonvisi bíbornokról, Carvajalról, Mátyás király magyar diplomatáiról és alig felsorolható más kisebbekről. A magyar történetírásban ő tüntette fel először a maga mivoltában a diplomáciának a kései középkorban kifejlődött hatalmas erejét; s ő vezette be oda a magyar vagy Magyarországon működött, különösen papi diplomatákat, akiknek szövevényes szerepét az ő szokott könnyű meglátásával kísérte. Legfőbb alakjai azonban az általa annyi szeretettel művelt, kései reneszánsz tipikus egyénisége: Bakócz Tamás, és Pázmány Péter, korának a megújuló vallásos érzésben nagyra nőtt, heroikus tipusa. Levéltári Közlemények, 14