Tájékoztató a Magyar Szocialista Munkáspárt archívumai számára [16] 1986. 41 p.

Varga György, T: A magyar forrásközlés múltjáról és feladatairól

4. A kiadandó szöveg megállapítása 5. A helyesírás 6. A szövegben a szerkesztő által teendő módosítások 7. A szövegben a szerkesztő által alkalmazandó jelek és jelzések 8. A darabok számozása, kiegészítő és felvilágosító magyarázatokkal együtt 9. Az anyag sorrendbe szedése 10. Levelek, naplók, értekezések és nagyobb művek 11. A mű forrásanyagának bírálata és tudományos hasznavehetőségének emelése 12. Az értekezésszerű bevezetés 13. A mutatók 14. A kiadvány alakja és a betűtípus. A 3. §. úgy rendelkezik, hogy a szerkesztő a hivatalos iratokat négyféle módon, illetve fokozatban közli: a legfontosabb darabokat egész terjedelmükben; a fontosabb darabokat kivonatolva, esetleg szó szerint adott részek betoldásával; az említett darabok után, azokhoz csatlakozva adja a szerkesztő összefüggő elbeszélésben a csupán az összefüggés, a tárgyalás folyamatosságának feltüntetése szempontjából számottevő iratok tartalmát; végül „A vonal felett adott darabok közé be nem illő iratokat ellenben szó szerint vagy kivonatban a vonal alatt jegyzetekben közli." A 6. §. a következőket írja elő a szerkesztő által megjegyzés nélkül tehető módosításokról: „Szó szerint kiadandó hivatalos iratoknál és iratrészeknél az írásjeleket az értelemnek megfelelően rakja fel." Bekezdéseket öszszevonhat, hosszú szövegeket bekezdésekre oszthat, a kisebb iratokat egyetlen bekezdésbe foglalja. Kiküszöböli a nyilvánvaló íráshibákat. Feloldja az általánosan használt rövidítéseket. „Más rövidítéseket szögletes zárójel alkalmazásával old meg. Elhagyja a szokásos hivatalos udvariassági kifejezéseket." „Minden évszámot tekintet nélkül az eredetire, arab számmal ír." A 8. §. legfontosabb megállapításai: 1. „A szöveg előtt a címben feltünteteti a kiállító és a címzett nevét, az irat nemét és rövid tartalmát, ahol ez adatok hiányoznak, legalább az irat tárgyát." „2. Ugyancsak a szöveg előtt, de a cím után, új bekezdésben adja a szerkesztő a darab leírását. Itt közli az irat őrzésének helyét, az irattári vagy könyvtári jelzés pontos feltüntetésével, továbbá jelzi, hogy a kiadás eredeti fogalmazványról (ered. fog.), tisztázati tervezetről (tiszt, terv.), továbbá, hogy segédhivatalban (irodában) készített, s a kiállító által csupán aláírt, vagy az utóbbi által saját kezűleg írt eredetiről (s. k., ered.) történt. „3. A jegyzetek a lap alján (s nem a szöveg után vagy éppen a munka végén) a szöveget kiegészítik és magyarázzák. a) A szöveget kiegészítő (szövegkritikai) jegyzetekben, melyeket laponként újra kezdődő latin kis betűkkel kell jelezni, javítja a szerkesztő a nagyobb íráshibákat, adja a csonka vagy rongált szövegekhez szükséges felvilágosításokat. ,,b) A szöveget magyarázó jegyzetek, melyeket laponként újra kezdődő arab számokkal kell jelezni, nyújtják a szükséges tárgyi felvilágosításokat." Ehhez a forrásközlési szabályzathoz igazodva jelentek meg a Magyar Történelmi Társulat kiadványai, a Fontes-sorozat kötetei. Ezek a kiadványok a mai napig mintaszerűek. Más kérdés, hogy — mint Benda Kálmán megállapítja — a forráskiadás terén „a közönséggel való kapcsolat szinte teljesen megszakadt."

15 A felszabadulást követően az az ellentmondásos helyzet állt elő, hogy míg egyfelől a marxista történettudomány fokozatosan teret nyert, s hamarosan maradandó eredményeket mutathatott fel (kivált a társadalom- és a gazdaságtörténetben), addig másfelől a forráskiadás lecsökkent, s elsősorban az Országos Levéltár feladata lett. Az 1920-ban kiadott forrásközlési szabályzatot nem tekintették érvényesnek, újat viszont nem készítettek. Noha jelentek meg mintaszerű forráskiadványok, amelyek nemzetközi összehasonlításban is állják a versenyt, ezek egyéni teljesítmények. Nem tartom feladatomnak azon tények és összefüggések vázolását, amelyekkel már sokan és sokszor számot vetettek, amelyek forráskiadvány-ellenes hangulat kialakulásához, s a forráskiadási munka presztízsének súlyos csökkenéséhez vezettek. Helyénvalóbb, ha kifejtem a véleményemet az előttünk, levéltárosok előtt álló feladatokról, annak tudatában, hogy ezeket nem oldhatjuk meg a más tudományágak képviselőivel — mindenek előtt a történészekkel és a könyvtárosokkal — való rendszeres együttműködés, továbbá a különböző politikai és társadalmi szervek, szervezetek és intézmények hathatós támogatása nélkül. Hazánkban a forrásközlés immár több mint negyed évezredes gyakorlata és elmélete során hatalmas szellemi tőke halmozódott föl. Ennek kamatoztatása kívánatossá tenné, hogy a vonatkozó teljes anyagot egyetlen helyre — országos archeográfiai szakkönyvtárba — gyűjtsék össze. Ez azonban aligha kivihető. Reálisabbnak tetszik egy központi forrásközlési adattár (nyilvántartás) felállítása, mely magában foglalhatná a Szovjetunió és más ti