Tájékoztató a Magyar Szocialista Munkáspárt archívumai számára [16] 1986. 41 p.

Varga György, T: A magyar forrásközlés múltjáról és feladatairól

európai szocialista országok archeográfiai eredményeire, a kéziratban rekedt hazai elaborátumokra és az egyes forráskiadványokhoz, kiadványsorozatokhoz készült, belső használatra szánt latens anyagokra vonatkozó információkat is. Ez az adattár egyszersmind elláthatná a helytörténeti forráskiadványok központi nyilvántartásának funkcióját is. Ez utóbbi feladat megoldása több szempontból is fontos és sürgető: a megyei kiadványok igen gyakran kiesnek a történészek látóköréből; a mintaszerű helytörténeti forráskiadványok elmerülnek a tudományos színvonalat meg sem közelítő helytörténeti publikációk tengerében; tervszerű, egységesen irányított forrásfeltárásra kell törekedni. Nem tudom megállni, hogy ezen a ponton ne tegyek egy rövid kitérőt. Bánrévy György'

1 több mint fél évszázaddal ezelőtt a Levéltári Közleményekben öt, Budapest történetének egy-egy részletével foglalkozó monografikus munkát vett bonckés alá, azzal a céllal, hogy felhívja a figyelmet ,,a pontatlanságok, pongyolaságok, téves utalások, hibás idézetek és a valóságnak meg nem felelő szövegközlések" veszélyeire. Írását a következő szavakkal zárta: „Sajnos, hogy egyelőre még szükség van tudományos irodalmunk egyes termékeinek a mostanihoz hasonló ellenőrzésére." Meggyőződésem, hogy napjainkban is szükség volna efféle archeográfiai őrjáratokra. Bánrévy az egyik általa bírált szerzőnek szemére vetette, hogy figyelmen kívül hagyta a Magyar Történelmi Társulat forrásközlési szabályzatát. Csakhogy ma nincs norma, nincs szabály! E vonatkozásban a következő, egymással szorosan összefüggő feladatokat kell elvégeznünk: rendszeresen munkálkodni a forrásközlés elméleti kérdésein, elkészíteni a magyar archeográfia kézikönyvét és megalkotni a forráskiadási szabályzatot vagy szabályzatokat. Mindeme tevékenységnek az a célja, hogy végre közös, egységes szakmai nyelvet beszéljünk. Nem volna helyes, ha akár dramatizálnám, akár elbagatellizálnám a közös nyelv hiányát. Inkább érzékeltetem. A legcélszerűbb, ha a forrásközlési apparátus sajátos részeit (tehát azokat, amelyek a történeti feldolgozások apparátusában nem szerepelnek) vesszük szemügyre. Ezek: a forrás meghatározása (címe), a legenda, a kommentárok. A legenda — mint ismeretes — a forrás iratfajtájának és lelőhelyének meghatározása. Helyét illetően két felfogás és gyakorlat van érvényben. Az egyik szerint a dokumentum szövege után helyezzük el és más szedéssel szedjük (1945. és 1956. évi szovjet szabályzat, Szinkovich Márta tervezete stb.), s ennek felel meg az elmúlt évtizedek magyar forrásközlési gyakorlata, a másik szerint közvetlenül az irat címe után következik (1920. évi forrásközlési szabályzat 8. §. 2. bek., Ember Győző stb.). Ember Győző azzal indokolja álláspontját, hogy az irat címe az irat meghatározása és „Minthogy a legenda lényegében az irat további sajátosságait határozza meg, leghelyesebb, ha közvetlenül az irat meghatározása után következik." A kommentárt mint forrásközlési fogalmat egyesek (pl. Ember Győző, Benda Kálmán) a közlésre kerülő egyes irat egészéről adott tájékoztatásként értelmezik, s megkülönböztetik a forrásközlés egyes helyeihez fűzött magyarázatnak tekintett jegyzettől, mások (a szovjet szabályzatok és Szinkovich) a magyarázó jegyzettel azonosítják, illetve abban oldják föl. A forrásközlési kézikönyv elkészítését két szempont is indokolja: a széles körű (általános) gyakorlati használhatóság és a forráskiadási szabályzat(ok) tehermentesítése szükségtelen részletek kimunkálásától: magyarázó, didaktikus elemektől. Köztudomású, hogy a forrásközlésnek többféle alapon (pl. elsődleges célja szerint, tárgya szerint, a forrásválogatás teljessége alapján) különböző fajtáit különböztetjük meg, s hogy ennek megfelelően a forráskiadványokban más és más módszereket kell alkalmaznunk. A magam részéről a közvetlenül napirenden levő és megvalósítható feladatnak azt tartom, hogy a forrásközlés, címzettjének, céljának megfelelő tudományos, népszerű és tudományosan népszerű (esetleg a Szűcs László által önálló kategóriaként kezelt oktatási célú) forráskiadványokhoz külön-külön forráskiadási szabályzatokat készítünk, figyelembe véve a dokumentumpublikációk szabályozásának többi szempontját, s a különböző történeti korszakokban készült iratok eltérő sajátosságait. S csak ezek után és ezek alapján kerülne sor átfogó, általános forrásközlési szabályzat megalkotására. A feladat megvalósításának magától értetődő alapfeltétele az, hogy legyen gazdája, azaz legyen olyan intézmény, szervezet vagy egyesület, amelynek feladatkörébe tartozik a forrásközlési szabályzat elkészítése. 1971-ben a Magyar Történelmi Társulat bizottságot hozott létre egységes és korszerű forráskiadási szabályzat megalkotására. A bizottság meg sem kezdte működését.

15 1981ben Benda Kálmán a szabályzat elkészítését a Magyar Könyvtárosok Egyesülete Levéltári Szekciójának feladatkörébe tartozónak mondta. A szekció e téren kifejtett tevékenysége azonban az előkészítés stádiumában elakadt.