Tájékoztató a Magyar Szocialista Munkáspárt archívumai számára [16] 1986. 41 p.
Varga György, T: A magyar forrásközlés múltjáról és feladatairól
kásságában) a forráskritika egyes elemei, de előtte nem beszélhetünk rendszeres és következetes forráskritikáról. „Pray volt az első, aki szükségét értezte az összes felhasznált források következetes kritikai vizsgálatának." Pray tudatosan törekedett — átlépve a felekezeti korlátokon — új történetkritikai iskola megalapítására. A XVIII. század utolsó negyedében (1777-ben Pray Pestre került és az egyetemi könyvtár egyik őre lett) a hazai történettudósok a „histographus Hungáriáé" címet viselő Pray körül csoportosultak. Személye és kiterjedt levelezése pótolta — részben és átmenetileg — a tudós társaság és a szakfolyóiratok hiányát. A jezsuita történetírók közül Katona István (1732—1811) nevét 42 kötetes összefoglaló magyar története (Historica eritica regum Hungáriáé, 1719—1817) tette mindmáig ismertté, míg Pálma Károly Ferenc (1735—1787) mint a jezsuita iskola eredményeinek népszerű tolmácsolója szerzett érdemeket. A XVIII. század nagy forráskutatói közül a székely Benkő József (1740—1818) az erdélyi történet kútfőit gyűjtötte össze (Bethlen Farkas históriáját közre is adta), a lőcsei Johann Cristian Engel 1770—1814) többek között számadásokat, összeírásokat adott ki, Kovachich Márton György (1744—1821) az országgyűlési emlékek első kiadója (Vestigia comitiorum, 1790), fia, József Miklós a régi törvények összegyűjtését és publikálását fejezte be. A XVIII. század hatalmas eredményeket mutathat fel szaktudományunkban. Ekkor tették közzé először Julianus jelentését a keleti magyarokról, Anonymus gestáját, a Halotti beszédet, a Margit-legendát stb. Ekkor kezdődtek hazánkban a történetkritikai (oklevélkritikai) viták is: az Anonymus-kérdésről, a pannonhalmi alapítólevél és a Szilveszterbulla hitelességéről. Egyoldalú volna azonban a kép, ha nem szólnánk azokról a negatívumokról, amelyek a magyar történetírás további fejlődését hátrányosan befolyásolták. A világi témák felé fordulás, a forráskritikai-módszertani újítások alkalmazása közben a történetszemlélet vajmi kevéssé változott. ,,A későbarokk egyházias hagyomány e szívós visszahúzó ereje, amely itt talán más szakmáknál is szembetűnőbben érvényesült, a magyar történelem feudális-nemesi szellemű koncepcióját hagyományozta az utókorra, s ezzel a hazai történetírás egyik messzeható, súlyos öröksége lett. S nem kizárólag katolikus, jezsuita vonatkozásban." 1 ' 1 A XVIII. század végére is alig változott az a helyzet, ami kiváltotta és szükségessé tette az adatgyűjtő és másoló munkát. Továbbra sem lehetett megismerni és áttekinteni a magyar történelemnek a különféle hatóságok, megyék, városok, egyházi testületek és magánosok levéltáraiban szétszórtan, feltáratlanul, s javarészt rendezetlenül elfekvő, alig hozzáférhető forrásait. Mindezekhez társul, hogy a XVIII. század forrásgyűjtő, -közlő és kritikai iskolájának a XIX. század első felében nem volt folytatója. Ennek közvetlen oka az, hogy nem sikerült intézményes tudósszervezetet létrehozni, annál is kevésbé, mivel — mint ismeretes — 1773-ban feloszlatták a jezsuita rendet, a protestáns iskolák pedig I. Ferenc uralkodása idején rohamosan lehanyatlottak. A szabadságharc leverése után a nemzeti múlt iránti társadalmi érdeklődés bázisán új korszakába lépett a magyar történetírás és forráskiadás. A XIX. század harmadik harmada maradandó történeti műveket mutathat fel, elsősorban Szalay László és Horváth Mihály munkássága révén. Ezúttal azonban bennünket közelebbről érint, hogy az 1850-es években a forráskiadványok valóságos áradata indul meg. A forrásközlés ügyét a Tudományos Akadémia Történeti Bizottsága veszi kézbe és intézi két emberöltőn át. Útjára indul a Magyar Történelmi Tár (1854) „a közhelyeken és magányosoknál elzárva levő kisebb történelmi emlékek és okiratok közlésére" és a Monumenta Hungáriáé Historica (Magyar Történelmi Emlékek, 1857) a nagyobb terjedelmű források, illetve kútfők kiadására. A korabeli forráskiadás tudományos színvonala azonban nem áll arányban a mennyiséggel. A múlt iránti érdeklődés szemléletileg egyoldalú, lényegében a feudális uralkodó osztály történetére korlátozódik. Szintén felróható, hogy a forráspublikálás 1711-ig terjed. Ezeket a hiányosságokat később pótolni lehetett volna, de semmivel sem menthetőek az elemi technikai-módszertani fogyatékosságok. A forrásokat közlő autodidakta történelembúvárok csak a mennyiségi szempontra ügyeltek, s figyelmen kívül hagyták a szövegközlés külföldön már kialakult tudományos szabályait. A módszertani hibák röviden a következőkben összegezhetők: nem volt tervszerűség a források feltárásában és publikációjában; nem szabályozták a kiadás módját, az a szerző önkényétől függött; maguk a szövegek sem megbízhatók: bele-belejavítottak az eredeti szövegbe, sőt egyszerűen fejből beírtak valamit, gyakran meg sem állapítható, hogy mi az eredeti és mi a betoldás vagy átírás; nem volt kívánalom a teljes anyag számbavétele, a fontossági sorrend megállapítása stb.