Tájékoztató a Magyar Szocialista Munkáspárt archívumai számára [16] 1986. 41 p.

Varga György, T: A magyar forrásközlés múltjáról és feladatairól

Az Akadémia forrásközlési gyakorlatával szemben az 1870-es években jelentkezik a tör­ténészek fiatal nemzedéke részéről a kritika. Ennek tudománytörténeti magyarázatát az adja, hogy azok az autodidakta történészek (Ipolyi Arnold, Salamon Ferenc, Szilágyi Sán­dor stb.), akik a speciális kutatás és módsze­res munka előharcosai voltak, az egyetemi katedrán és országos intézetek élén kinevel­ték az első módszeresen képzett, rendszeres kutatómunkára nevelt tudósgenerációt (Thal­lóczy Lajos, Fejérpataky László, Tagányi Ká­roly, Márki Sándor és mások). Az 1867-ben felállított Magyar Történelmi Társulat választmányában a többség, a döntő szó a fiataloké, akik a hetvenes években — a tudománytörténetileg hozzájuk tartozó Fraknóival, Paulerrel és Hajnikkal — foko­zatosan átvették az Akadémia történettudo­mányi munkásságának irányítását is. Az Akadémia és a Társulat kooperációjá­nak eredményeként átalakult a Magyar Tör­ténelmi Tár, amelynek utolsó köteteit — az eredeti célkitűzéstől eltérően — nagy terje­delmű kútfők, kútfősorozatok és monografi­kus tanulmányok töltötték meg. A Társulat 1878-ban átvette a kiadvány gondozását az Akadémiától és Történelmi Tár címmel évne­gyedes folyóirattá alakította. Ez volt (1878 és 1911 között) a részletkutatások során fellelt kisebb forrásszövegek, rövidebb oklevél- és regesztasorozatok központi orgánuma. Tárgyunk szempontjából kiemelkedő jelen­tőséggel bír a Magyar Történelmi Társulat 1885 júliusában megtartott kongresszusa, azon belül is Thallóczy Lajos és — még in­kább — Fejérpataky László referátuma. 1 Fe­jérpataky átfogó programot ismertetett. Abból indult ki, hogy történetírásunk az anyag­gyűjtés időszakát követően a monografikus feldolgozások korát éli. Felfogása szerint csak ezután következik a harmadik fejlődési sza­kasz, az „ .. . összehasonlító, boncoló kritikai történetírás. Az ily irányban működő azután hálával fogja venni a jelenkor szakemberei­nek fáradozását, s elismeréssel fog megem­lékezni a sokszor lekicsinyelt és szűk látó­körűeknek mondott munkálatokról." Ezzel összefüggésben megállapítja, hogy „Űj ered­mények csak a speciális diplomatika művelése által várhatók." Meggyőződése, hogy a szisz­tematikus diplomatikai — és egyszersmind történeti — kutatás legfőbb feltétele az okle­veles anyag közlése. A magyar oklevélkiadás színvonalának emelése érdekében szükséges­nek tartja, hogy szabatosan rögzítsék az egy­öntetű közlés elveit és szabályait. Fejérpataky László legfontosabb forrásköz­lési elvei a következők: a források közlése­kor törekedni kell az alaki hűségre, de a pub­likációnak vissza kell adnia a szöveg belső ér­telmét is. Másként szólva: a kiadó ne köves­se az oklevél íróját minden következetlen­ségben. „Szedje előbb a kiadó rendbe a szö­veget, s törekedjék az oklevél érthetőségét a külső alak egyöntetű közlésével is előmozdí­tani." A tulajdonnevek (hely- és személynevek) esetében nem szabad eltérni a kéziratok vagy oklevelek helyesírásától. A (sic) szó „csak ott alkalmazandó, ahol az eredeti kéziratnak értelmetlensége, valaminek elhagyása, egy szónak a szokottól merőben el­térő formája könnyen a pontatlan leírás vagy hibás olvasás gyanújába keverhetné a kiadót." Az emendálást (javítást) megengedhetőnek tartja, két megszorítással: a) különbséget kell tenni eredeti, másolat vagy kódex közlése ese­tén, b) a javításban szoros határt kell tartani. A tollban maradt szavakat a kiadó köteles kiegészíteni. „Az ily kimaradt részt, valamint azt is, ami az eredetiből kitört vagy olvasha­tatlanná lett, tegye megkülönböztetésül a töb­bi szövegtől [ ] közé. Tartsa azonban szem előtt, hogy inkább maradjon a mondat értel­me csonka, mintsem oda nem illő szóval vagy olyannal töltse be a hézagot, melyben nem egészen bizonyos. A kiadónak saját megjegyzéseit, a dátu­mok megoldását, magyarázatait „mindig jegyzetben kell elmondania." Magyar nyelvű szövegek esetében 1550-ig a betűhív közlést helyeselte, ,, . . . e mód által becses nyelvtörténeti adatokat őrizhetünk meg" — mondta. Ennél fiatalabb szövegek esetében a jelenlegi helyesírás mellett vok­solt, „ . . . megtartva azonban az eredetinek hangoztatását, mely sok szónál a maitól kü­lönböző volt." A kongresszus elfogadta Fejérpataky javas­latait, s a Társulat kiadványai a fentebb rö­viden vázolt forráskiadási elvek alapján ké­szültek. (Megjegyzendő, hogy az Akadémia sohasem fogadta el ezt a szabályzatot, bár ha­tása alól egyre kevésbé tudta kivonni magát.) Idestova két évtizede annak, hogy megje­lent az első — és mindmáig egyetlen — át­fogó magyar forráskiadási szabályzat 2 , amely az 1686 és 1918 közötti források közlésének kérdéseivel foglalkozott. A részletes utasítás 14 paragrafusban tárgyalja anyagát. Ezek: 1. A kiadvány tárgyának megválasztása 2. Az anyaggyűjtés és a tárgy körébe tar­tartozó darabok kiválasztása 3. A kiadásra kiválasztott darabok közlésé­nek módja

Next

/
Thumbnails
Contents