ORAL HISTORY
Völgyesi Zoltán: Az oral history kialakulása, nézőpontjai és forrásértéke. Levéltári Szemle, 63. (2013) 4. 9-22.
Ay oral history kialakulása nézőpontjai és forrásértéke hogy kitágítja a történeti érdeklődés horizontját, „visszaadja az embereknek saját szavaik felhasználásával a történelmet”,20 és segít lebontani a történetíró és a közönség, valamint a történelemmel foglalkozó intézmények és a külvilág közötti korlátokat. Thompson meghatározó szerepet játszott az élettörténeti interjú (life-story interview, life history interview) módszerének kidolgozásában és elterjesztésében.21 Nevéhez fűződik az oral history egyik legismertebb, s máig megkerülhetetlen kézikönyve, melyben bemutatja az oral history lét rejöttét, jellegzetességeit és módszertani kérdéseit, továbbá gyakorlati útmutatással is szolgál. A munka 1978-ban „The Voice of the Past. Oral history” címmel jelent meg, s azóta több kiadást ért meg.22 20 Thompson, 1988. 265. 21 Thompson az élettörténeti módszert Dániel Bertaux és Isabella Bertaux-Wiame francia szociológusokkal folytatott közös mobilitás-kutatásuk során, az 1970-es évek közepén kezdte el alkalmazni. (BERTAUX— Thompson, 1997.) 22 Kiadója az Oxford University Press, első kiadása: Oxford, 1978.; második kiadása: Oxford, 1988.; harmadik kiadása: New York, 2000. 23 Az oral history és a média kapcsolatára már Paul Thompson is korán ráérzett. Horváth Sándor megjegyzi: „A társaság és a hozzá kapcsolódó Oral History című folyóirat alapítója, Paul Thompson sem véletlenül szentelte e lapban megjelenő első írását a BBC-archívumoknak, melyet a múlt megismerésének újszerű élményeként ábrázolt... A BBC (hasonlóan más sajtótermékekhez) az oral history kezdeteitől érdeklődött azok iránt az interjúk iránt, amelyeket történeti kérdések megválaszolása végett készítettek. Thompson első, nagyszabású oral history-kutatásának felvételeiből is BBC-rádióadások készültek...” Horváth, 2011. 25-26., Thompson, 1972. 11-18. Új nézőpontokat fogalmazott meg az oral history és az 1970-es években megjelent új irányzat, a public history („nyilvános történelem”) párhuzamos művelője Michael Frisch, aki a new york-i Buffalo Egyetem társadalomtörténész professzora és majdnem egy évtizedig szerkesztette az Oral History Review-t az OHA hivatalos folyóiratát (1987—1996 között). Rámutatott, hogy a public history, mely a nyilvánosság különböző színterein (tömegmédiában, múzeumokban, művészetekben, emlékhelyeken, továbbá nyilvános megemlékezéseken) megjelenő történelmet jelenti, miközben növekvő jelentőségre tesz szert, segíti az oral history terjedését. A tömegmédia ugyanis, mint a modern társadalmak legfőbb információközvetítő és véleményformáló eszköze, a nyomtatott sajtótól és népszerű könyvektől kezdve a rádión át a televízióig és a filmig, szívesen mutat be egyéni életutakat, élettörténeteket, valamint különféle témákat a szemtanúk szemszögéből, miközben arra törekszik, hogy saját hangjukon szólaltassa meg a szereplőket. Ennek legfőbb oka az a felismerés, hogy egyéni élményeken, élettörténeteken, szemtanú-elbeszéléseken keresztül bemutatott témák, események mások számára is könnyebben átélhetők, befogadhatok. A tömegmédiában „public history ”-ként megjelenő, oral history-interjükön alapuló alkotások sajátossága, hogy sok emberhez tudnak szólni, ugyanakkor sokan meg is szólalhatnak rajtuk keresztül. így a tömegmédia, amely divatos műfajként kezeli az oral history-t, egyben annak ösztönzőjévé is válik 23 Az is nyilvánvaló, hogy miközben a tömegmédiumok populáris formában tálalják, s teszik széles rétegek számára befogadhatóvá, „fogyaszthatóvá” a történelmet, annak a „hivatalos” vagy a szakszerű történetírástól eltérő változatát teremtik meg, sőt termelik újra. A public history mint kutatási irányzat ezt a „másfajta” történelmet vizsgálja, amely elválik a történettudománytól és tudományos intézményeitől, valamint azt, hogy a publikum mit gondol róla. Ez a „másfajta”, nyilvános történelem szoros kapcsolatban van a kollektív emlékezettel és a nemzeti emlékezettel. Nem véletlen, hogy a public history szakértőjének (is) számító Michael Frisch vetette fel elsőként (már 1972-ben), hogy 15
