ORAL HISTORY
Völgyesi Zoltán: Az oral history kialakulása, nézőpontjai és forrásértéke. Levéltári Szemle, 63. (2013) 4. 9-22.
Ay oral history kialakulása nézőpontjai és forrásértéke deni a beszélgetést, mint az évszakok, az eső, az élelmiszerárak, majd csak utána érdemes faggatózni a forradalom időszakáról.8 8 Thompson, 1988. 22. 9 B reisach, 2004. 240. Thompson, 1988. 50-51. 10 Thompson, 1988. 46-47. A 19. század második felében, az akadémiai történetírás kialakulásakor azonban nem a francia Michelet, hanem a tényközpontúságot hirdető, s az írott dokumentumokra, főként a primer levéltári forrásokra esküdő német Leopold von Ranke felfogása inspirálta a hivatásos történészek első generációit. Ranke, akire a historiográfia a tudományos történetírás módszertani megalapozójaként tekint, a történeti kutatás központi eleméve tette a források filológiai módszerességen alapuló kritikai elemzését és a konkrét tények feltárását. Úgy vélte, a történész megírhatja az elfogultságtól és ítéletektől mentes objektív történelmet, „megmutatva, ahogy az valójában volt” („zeigen, wie es eigentlich gewesen”). Ranke egyoldalúan a politikatörténetet, azon belül is a diplomáciatörténetet állította előtérbe, s tanítványait szemináriumokon kiképezve, az új módszerrel felvértezve, a kutatók előtt épp akkoriban megnyíló levéltárakba küldte. Az 1860-as években beinduló történészképzés a legtöbb nyugat-európai egyetemen Ranke szellemét követte, s az általa vallott szemléletet terjesztette el Európa szerte.9 Kétségtelen, hogy az írott források feldolgozásán alapuló módszer sikerét megkönynyítette, hogy a nyomtatás elterjedése óta nagy mennyiségben halmozódott fel az írásos történeti anyag 19. századra, s nemcsak nyilvános levéltárak álltak immár a kutatók rendelkezésére, de megjelentek, s a könyvtárakban elérhetővé váltak átfogó történeti bibliográfiák, valamint krónikák és publikált kéziratok is. Az is a hivatalos, levéltári dokumentumok mellett szólt, hogy archiválva őrizték, és rendszerezve gyűjtötték őket, így védettek voltak a későbbi átírás, az utólagos manipuláció ellen, másrészt részei lettek egy-egy nagyobb dokumentum-csoportnak, s gyakran utaltak korábbi iratokra. így nemcsak ellenőrizhetők voltak, hanem meg is lehetett feleltetni egyiket a másiknak, ami nemcsak hitelességüket növelte, hanem az értelmezési lehetőségeket is. Az írott források terén bekövetkezett mennyiségi és minőségi változások miatt a hivatásos történészek levéltárakba és könyvtárakba elvonulva, a külvilágtól elszigetelten végezhették az aprólékos adatgyűjtést. A rankei hagyományt követve a tárgyilagos narrátor szerepkörébe helyezkedve, a történetírói szubjektivitás látszatától mentesen, a feltételezett objektivitás pozíciójából értelmezték a történelmi eseményeket. Az a meggyőződés vezette őket, hogy a hivatalos dokumentumok alapján lehet objektív és tudományos történelmet írni, a szóbeli forrásokat száműzték a mítoszok és a folklór világába.10 A történelem furcsa fintora, hogy a hivatásos történészek épp akkor a fordultak el a szóbeli forrásoktól, túl szubjektívnek ítélve azokat, amikor más tudományágak és hivatások elkezdték értékelni és felhasználni őket. Elsőként említhetjük ebben a sorban a népi kultúra vizsgálatára szakosodott, s épp a 19. század második felében kialakuló néprajzot. Az etnográfusok a követlen megfigyelés mellett kezdettől fogva az adott kultúra reprezentánsait szólaltatták meg, s kikérdezésüket tartották egyik legfőbb vizsgálati módszerüknek. Az oral history előtörténete szempontjából lényeges változás következett be ugyanebben az időben az újságírásban: a nyomtatott sajtó elterjedésével újságírók egész hada dolgozta ki azokat az interjú-technikákat, amelyek alkalmasak voltak szemtanú elbeszélések, szóbeli beszámolók rögzítésére. Majd megjelent a hangrögzítés is, ami lehetővé tette az orális források eredeti formában való megőrzését: az 1890-es években az USA Néprajzi Irodája (Bureau of 11
