ORAL HISTORY

Völgyesi Zoltán: Az oral history kialakulása, nézőpontjai és forrásértéke. Levéltári Szemle, 63. (2013) 4. 9-22.

tölgyesi Zoltán Etnology) már azzal a feladattal küldött ki kutatókat az államok nyugati vidékére, hogy vi­aszkorongon rögzítsék az őslakos indián törzsek énekeit és történeteit, mielőtt azok fele­désbe merülnének.11 11 R itchie, 2003. 20. 12 Shaw, 1930.; Shaw, 1938. 13 Vértesi, 2004. 161. 14 A sorozat címe: Slave Narratives: A Folk History of Slavery in the United States from Interviews with Former Slaves. Az USA Kongresszusi Könyvtárában található interjú- és fotó gyűjtemény online oldala: Born in Slavery: Slave Narratives from the Federal Writer’s Project, 1936-1938. http://memory.loc.gov/ ammem/ snhtml/ snhome.html 15 Ritchie, 2003. 22. A társadalomkutatásban a két világháború között terjedt el az interjúzás, többnyire abból a megfontolásból, hogy feltárják és bemutatássák azokat a körülményeket és életvi­szonyokat, amiben széles tömegek éltek ezekben az évtizedekben. A chicago-i városszo­ciológiai iskola a városi élet közvetlen vizsgálatának és értelmezésének szükségét hirdette, ezért dokumentumok és statisztikák feldolgozása mellett már az 1920-as években résztve­vő megfigyelésre és interjúkra alapozott kutatásokat végzett. Kutatói a társadalmi folyama­tok és a szociális problémák vizsgálatakor figyelmet szenteltek az adatközlők élettörténete­inek is, s a városi bűnözésről alapkönyveket író Clifford R Shaw több száz élettörténetet gyűjtött Chicago belvárosának nyomornegyedeiben.12 A kutatási célú interjúkészítést felfe­dezte az amerikai antropológia is, amely az őslakos indiánok életét kutatva szintén elkezdte használni az élettörténeti módszert. Kapóra jött az interjú-gyűjtemények kialakításához a nagy gazdasági válságot követően, a New Deal közmunkaügyi hivatala, a Work Progress Administration által 1935-ben meghirdetett Federal Writer’s program, aminek keretében munka nélkül maradt írók, újságírók sokasága készíthetett interjúkat állami támogatással az ország minden részén, a legkülönbözőbb társadalmi rétegek tagjait megszólítva.13 Az így létrejött óriási adatbázis legértékesebb részének a volt rabszolgák elbeszéléseiből álló gyűj­temény számít. 1936—1938 között az USA 17 tagállamából nem kevesebb, mint 2300 egy­kori rabszolgával készítettek interjút, amelyeket mikrofilmre vitték, majd 1941-ben 17 kö­tetben publikáltak.14 Bár az oral history kifejezés korábban is ismert volt, a fogalom csak 1940-es évek Amerikájában kapcsolódott össze az interjúzás technikájával, s kezdte jelenteni azt, amit ma is értünk alatta. Donald A. Ritchie amerikai történész szerint ilyen értelemben elsőként az író és újságíró foe Gould (Joseph Ferdinand Gould) használta abban a nagyszabású ter­vezetében, amit „An Oral History of Our Time” címmel a New York Times-ban tett köz­zé 1942-ben. Gould azzal az elképzeléssel állt elő, hogy megírja a leghosszabb könyvet, amit valaha írtak, az átlagemberekből álló sokaság „nem hivatalos” történetét, „azt, amit csak ők mondhatnak el munkájukról, szerelmi ügyeikről, ételeikről, mulatságaikról, kelle­metlenségeikről és bánataikról” - méghozzá saját szavaik alapján, azt vallva, hogy „amit az emberek mondanak, az történelem”.15 Ám a nagyszabású terv csak ígéret maradt, s Gould nem hagyott mást hátra, mint egy terminust, amit az utókornak kellett tartalommal megtöl­tenie. Az igazi áttörés az ugyancsak újságíróként indult, Pulitzer díjas író és történész Allan Nevins nevéhez fűződik, aki 1948 megalapította a new york-i Columbia Egyetemen az első oral history központot és archívumot, Columbia Oral History Research Office (OHRO) néven. Nevins már egy évtizeddel korábban, 1938-ban megírta nézeteit az amerikai történetírás megújításának szükségességéről a The Gateway to History című könyvében. Felismerte, hogy a modern kommunikáció és közlekedés korában az olyan személyes források, mint a 12

Next

/
Thumbnails
Contents