ORAL HISTORY
Völgyesi Zoltán: Az oral history kialakulása, nézőpontjai és forrásértéke. Levéltári Szemle, 63. (2013) 4. 9-22.
tölgyesi Zoltán Mr oral history előtörténete és kezdetei Az „oral history” eredeti értelme szerint nem jelent mást, mint szóban elmondott történetet. A történetek mondása az írásbeliség elterjedése előtt az ismeretek, az emlékezetben őrzött tudás és tapasztalat továbbadásának jellemző formája volt, s egyben közösségi cselekvésnek számított. Ebben az eredeti értelmében az oral history egyidős a legkorábbi történelmi emlékekkel, ahogy Paul Thompson, az oral history mozgalom egyik alapítója írja: „Az oral history olyan régi, mint maga a történelem. Ez volt a történelem első fajtája.”3 3 Thompson, 1988. 23. 4 Vértesi, 2004. 159. 5 S harpless, 2007. 9. 6 Thuküdidész, 1999. 32. 7 Thompson, 1988. 28. Az írásos dokumentáció megjelenésével és gyarapodásával azonban az a szóbeli hagyomány és az emlékezet szerepe megváltozott. Az ismeretek írásbeli rögzítése, változatlan formájú megőrzése — az illékony szavakkal és az ingatag emlékezettel szemben — az állandóság és a stabilitás érzetét adta. Az írott források megbízhatóságába és hitelességébe vetett bizalom miatt így az írásbeliség vált a tapasztalatátadás és a tudásközvetítés hitelességének, hatékonyságának a legfőbb garanciájává, s az írott forrásanyag tekintélye leértékelte a szóbeli hagyományt.4 A régi történetírók azonban ettől függedenül — az ókortól kezdve egészen a 19. század közepéig — elismerték a szóbeli források fontosságát, és a történelmi események szemtanúinak elbeszéléseit felhasználták munkájukhoz. Ismeretes, hogy a történetírás atyjaként aposztrofált Hérodotosz a perzsa háborúk, fiatalabb kortársa, Thuküdidész pedig a peloponnészoszi háború történetének megírásához keresett fel szemtanúkat, s gyűjtött tőlük információkat.5 Mindkét görög történetíró tisztában volt azzal, hogy a tanúvallomásokat fenntartással kell kezelni. Hérodotosz keresztkérdésekkel próbálta ellenőrizni a szemtanúk elbeszéléseinek hitelességét, Thuküdidész pedig megfigyelte, hogy „a szemtanúk még ugyanazokat az eseményeket sem egyforma, hanem vagy az egyik vagy a másik félhez fűződő érzelmeik szerint adták elő, illetve úgy, ahogyan emlékeztek rájuk.”6 A római Titus Livius, aki ugyancsak felhasznált szóbeli közléseket munkájához, tisztában volt vele, hogy figyelembe kell venni a szemtanúk esetleges motiváltságát is. Az angol bencés szerzetes, Pede \ Lier ab ilis, a koraközépkor talán legjelentősebb tudósa, aki a 8. században megírta Anglia addigi történetét, gondot fordított rá, hogy mérlegelje a különböző forrástípusokat, és megvizsgálja a források megbízhatóságát. Büszkén vallotta, hogy véleményét nem teszi függővé más szerzőkétől, s ha részrehajlónak ítélt írott forrásokat, velük szemben előnyben részesítette a szemtanúktól kapott információkat.7 Ez a szemlélet jellemezte a későbbi történetírókat is, egészen a 19.század derekáig. Amikor a kiváló francia történész, ]ules Michelet, mintegy fél évszázaddal az események után megírta a francia forradalom történetét, rendszeresen hivatkozott az általa gyűjtött „élő dokumentumokra” Azzal érvelt, hogy a kortársak meghallgatása és véleményük figyelembe vétele szükséges a hivatalos iratokban foglaltak ellenőrzéséhez és egy kiegyensúlyozott nézőpont kialakításához. Figyelembe vette a népi szájhagyomány útján terjedő politikai véleményeket, amit a nemzeti hagyománnyal azonosított, s tudta, hogy aki a nép „hangját” meg akarja ismerni, annak szóba kell elegyednie parasztokkal és városlakókkal, idős férfiakkal éppúgy, mint nőkkel és gyerekekkel, meg kell szólítania járókelőket, s be kell térnie a falusi kocsmákba. Azt is megjegyezte, hogy előbb olyan semleges témákkal tanácsos kez- 10
