ORAL HISTORY

Völgyesi Zoltán: Az oral history kialakulása, nézőpontjai és forrásértéke. Levéltári Szemle, 63. (2013) 4. 9-22.

Völgyesi Zoltán

AZ ORAL

HISTORY

KIALAKULÁSA, NÉZŐPONTJAI

ÉS FORRÁSÉRTÉKE

Bár az oral

history az

utóbbi évtizedekben széles körben elterjedt, sőt divatos műfajjá vált a társadalomtörténeti és a jelenkortörténeti kutatásokban, és meghonosodott több társadalomtudományban, így a szociológiában, az antropológiában és a néprajzban, használják továbbá a pszichológiában, az irodalom- és a kultúratudományban, máig nem alakult ki egységes módszertana. A sokszínű mozgalomként létrejött oral

history legfőbb

ismérve, hogy a kutatók interjúk révén gyűjtenek információkat múltbeli eseményekről, élethelyzetekről, illetve azok „megéléséről”, és a történeti források közé emelik az interjúk során felvett, szóban elmondott történeteket, az interjúalanyok személyes emlékeit, élményeit.

Az interjúzásra épülő társadalomkutatás kezdetei visszanyúlnak az 1920-as évekbe, ám az oral

history fogalma

ekkor még nem kapcsolódott össze az interjúzással. Ez csak két évtizeddel később következett be, s csak a kazettás magnó elterjedését követően, az 1960- as évek második felében és az 1970-es években hódította meg az új irányzat a nyugati világot. Miközben lelkes híveinek tábora nőtt, meg is osztotta a tudományos közvéleményt: a levéltári dokumentumokat preferáló hagyományos történetírás képviselői továbbra is idegenkedtek a személyes emlékekre építő módszertől. S bár ez az a tartózkodás a nemzetközi tudományos trendeket késve követő Magyarországon többé-kevésbé ma is érezhető, az utóbbi időkben hazánkban is gyarapszik az oral

history-t

felhasználó, és az arra építő történeti munkák száma. Több figyelemre méltó cikk jelent meg az oral

history eredetével,

valamint módszertani, elméleti problémáival kapcsolatban,1

sőt néhány folyóirat tematikus számot is szentelt a témának.2

1 Néhány fontosabb írás a témából: KOVÁCS A., 1992.; GyÁNI, 1998.; TÓTH, 2000.; TÓTH, 2005.; VÉRTESI, 2004.; Kovács É., 2011.; Horváth, 2011.

2 Múltunk, 55. évf. 2005. 4. sz.; Metas,

22.

évf. 2007. 2. sz.; Beplika, 58. évf. 2007. szeptember; Forrás, 43. évf. 2011. 7-8. sz.

Ha figyelembe vesszük, hogy az európai történetírás tudománnyá szerveződésének és intézményesülésének időszakában, a 19. század második felében az írott dokumentumokra épülő kutatást tette követendő mintává, s a szóbeli forrásokat másodlagosnak ítélte, nem csodálkozhatunk az oral

historyval

szembeni „óckodáson”: individuális élményekre és szubjektív emlékezetre építő volta miatt nehezen befogadható azon a hagyományos történetírói szemlélet talaján, amin nemzedékek sora nőtt fel. Pedig a szóbeli forrásokat az ókortól 19. század közepéig egyáltalán nem kezelték olyan mostohán a történetírók, mint a dokumentarizmus uralkodóvá válását követően.

9